Fővárosunk, Kassa

T Á N C

Először akkor esett le az állam a felvidéki táncosok láttán, amikor néhány éve megmutatták, milyen izgalmasak tudnak lenni a csöndes és szerény evidenciák. Mindezt olyan csöndben és szerényen tették, hogy alig vert hullámokat a honi táncéletben a Zenészek táncai című előadásuk, amely persze nem tartozott a „fősodorhoz”: minden koreográfiai, dramaturgiai felhajtás nélkül, eszköztelenül, ám spirituális elmélyültséggel mutatták be a pozsonyi táncosok, hogyan mulatnak a peremvidékek utolsó nagy zenészei. Mindig van valami pogány és pikáns, ugyanakkor lenyűgözően magától értetődő abban, ahogy a világtalan gyimesi muzsikus, Zerkula János leteszi a hegedűjét, hogy verbunkot táncoljon a „kultúr” rozoga deszkáin, amikor a Kodobák, Árusok, Pották, Bónék járják (járták) a maguk aggályosan, szemérmesen ünnepélyes, félreismerhetetlen modorában. Az Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes Hégli Dusan vezetésével megértette és rendkívüli stílusbravúrral értelmezte e ritka pillanatok metafizikáját.
Múlt pénteken e társulat újabb zajtalan evidenciát hozott Budapestre (mintha csak tudnák, manapság mekkora hiányát éljük a régi Felvidék szellemi egységének): magyarok, szlovákok, zsidók és cigányok (hogy a cipszerekről ne is beszéljünk) kulturális csereberéjének halványodó emlékét. A Kárpát-medence sokrétűségéről és hajdani összhangjáról szól a legtöbb gyakorlatias eszű magyar néptánc-koreográfus életműve, ami a történelmi hagyományok (sokszor illúziók) miatt is elkerülhetetlen. Legalábbis a magyarok számára – egyedüliként a Kárpát-medencében. Az Ifjú Szívek a bartóki, kodályi alapgondolat legszebb nyomvonalán haladt, s belülről látta és láttatta azt, ami már tökéletesen láthatatlan.
Hazai színpadokon nem túl szokványos előadást láthattunk az érthetetlen okokból harmadházzal kongó Magyar Színházban, a Magyar Kollégium idei adventi rendezvényén. A Felföldi levelek című darab ismét látványosabb formai rögeszmék nélkül beszélt, emlékezett, táncolt arról, milyen istenigazából az egykorvolt táncok elbeszélhetetlen és eltáncolhatatlan szelleme. Bartóktól, Kodálytól, Petőfitől, Márai Sándortól hangzottak el levélrészletek, azokból az időkből, amikor még „Kassa tudta, hogy magyarnak lenni nem etnográfiai állapot, hanem rang is, nemcsak nyelvi és faji örökség, hanem hivatás és feladat is”. S hogy „aki Kassán született, fővárosi embernek született”. Levelek arról a tájról, melyről Kodály nem hitte, hogy „ilyen gyönyörű”, s ahol a nők arca olyan volt, mint a Madonnáé. Magyar ugrósok, csárdások, tót odzemok, cifrovacky, pásztortáncok, cigány pergető és zsidó dallamok váltogatták egymást, mindig az adott nép hol tartózkodóan polgári, hol elegánsan robbanékony, hol játékosan ruganyos stílusában.
Megbízható, erőteljes, humorérzékkel megáldott fiatal táncosokból és zenészekből áll az Ifjú Szívek. S bár egy magyarbődi csárdás vagy egy zempléni verbunkos feltehetően sosem kerül a budapesti táncházak slágerlistájára, s így az egész felföldi táncműveltség sajnos a hazai közízlés perifériáján marad, azért jó volt néhány percre megint együtt látni a mulatni tudó, régi Felső-Magyarországot. Ahol még Krúdy is.
(Advent a felvidékiekkel: Felföldi levelek. Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes. Rendező-koreográfus: Hégli Dusan. Magyar Színház, december 16.)