Jókai Anna önzetlenül ad hangot polgári körös összejöveteleken, társadalmi és szakmai fórumokon az írótársadalom panaszainak, hiszen a magyar irodalom egyik legsikeresebb írójának számít. Mi az, ami a legjobban fáj egy huszonegyedik századi alkotónak?
– A magyar írók általában jogosan panaszkodnak arra, hogy műveik nehezen jutnak el az olvasóikhoz. Bonyolult útja van annak, hogy egy könyv megkapja a megfelelő támogatást ahhoz, hogy megjelenjen. Ahogy ön is mondta, hála istennek kegyelemteljes helyzetben vagyok, így nem a magam panaszát szólaltatom meg, hiszen eljutok országon belül és kívül is egy szélesebb közönséghez. Amit írok, az megjelenik, és úgy gondolom, van egy jelentős gondolkodó réteg Magyarországon, amelyik várja a megnyilatkozásaimat. Ám úgy illik, hogy az ember ne csak a saját helyzetével foglalkozzon. Körülnézek a hazámban, és látom, mivel küszködik a többség. Úgy gondolom, hogy azok számára, akik írnak, s azok számára, akik az írásainkat eljuttatják az olvasóközönséghez, az egyik legfontosabb dolog az lenne, hogy megbízhatóan működjön a gépezet, és ne kelljen attól félni, hogy előre megtervezett dolgok hirtelen veszélybe kerülnek. A legsúlyosabb pénzügyi nehézségek ellenére nem szabadna ahhoz a módszerhez nyúlni, hogy menet közben, már előkészített ügyek folyamatát le kelljen állítani. Tudni kell, hogy az ígérvényből nem lesz pénz. A legfontosabb dolog, amit elvárhatunk egy politikustól, hogy tartsa be az ígéreteit. De legalább olyan lényeges, hogy tervezhetővé váljon az írók munkája, élete is.
– Van, aki erre azt feleli: most szabadok vagyunk, ami megfizethetetlen. A rendszerváltozás előtt valamivel biztonságosabb volt beérkezett írónak lenni, de a beérkezés útja kimondhatatlanul nehéz volt. És nem voltunk szabadok. Akkor mi a jó megoldás?
– Volt nekünk a két világháború között egy kultuszminiszterünk, úgy hívták, hogy Klebelsberg Kunó, akit néhányan félremagyaráznak. Klebelsberg mind a közoktatás, mind a vallás, mind a művészetek, jelesül az irodalom területén tíz évre előre dolgozott ki százszázalékos pontossággal működő stratégiát. A működését utólag visszaigazolta, hogy a kultuszminiszter pontosan tudta, mikor mire volt szüksége az országnak, és meg is valósította a programját. Ő, aki teljesítette az ígéreteit, azt mondta az egyik parlamenti beszédében: nagyon nagy baj van akkor, ha az ember nagyon nagy dolgokat ígér, és kis dolgok sikerednek belőle.
– A jelenlegi kormány kultúrpolitikusainak sokak szerint egyik alapvető tévedése, hogy az üzlet, a gazdaság törvényeit erőltetnék a művészetekre is. Ön szerint áru a kultúra, vagy valami más?
– Pénz nélkül nem lehet kultúrát teremteni. Tudjuk azt is, hogy a könyveket el is kell adni. Én azonban azt gondolom, hogy a könyv nem áru. Nem olyan, mint a hús vagy a hal, ami megromlik, ha a boltos nyakán marad. A könyv értékállósága évtizedekig, elvben akár örökké is megmaradhat. Éppen ezért nem is lehet az irodalom értékének megmérésekor közvetlen anyagi haszonban gondolkodni.
– Mit vár a könyvpiactól?
– Olyan könyvpiacot szeretnék látni a jövőben, ahol a rikító, ordító, világító rózsaszín, enciánkék, harsogó zöld színek könyvesbolti orgiája mellett a könyvek visszakapnák a régi méltóságukat. Szép köteteket szeretnék látni, amelyek olyan tisztességgel megmunkált szöveget tartalmaznak, melyek hozzátesznek valamit az emberek életéhez. Azt gondolom, hogy ha az isteni kegyelem adott nekem valamit, amit nevezzünk tehetségnek, azt nekem mindenképpen úgy kell működtetni, hogy a többieknek a javára váljon. Tényleg szeretnék segíteni, amennyire az én kicsi létemtől függ, a világnak, a hazámnak. Azoknak, akik bizalommal vannak irántam. Az irodalmat nagyon-nagyon fontos dolognak tartom. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a művészet soha nem lehet a politika szolgálóleánya. Azt viszont elvárom, hogy a politika odafigyeljen az irodalomra. Rendkívül fontossá válik, hogy ebben a világban, amikor egyre nehezebben élnek az emberek, olyan könyvet vehessenek a kezükbe, aminek a hatása egy-két nap múltán is megmarad, és segíti őket az életükben. Igen, hatni kell az emberekre, de jó irányba. Valamilyen módon meg kellene teremteni azt a szellemi köztársaságot az irodalomban, hogy ne klikkek, ne érdekek és ne külön kis csoportosulások döntsék el, hogy mikor mi kerülhet napvilágra. Olyan emberek tartsák kezükben a lehetőséget arra, hogy a kultúrát segítsék, akiknek valóban igazságos az értékítéletük. Megvan bennük a segítőkészség, és furcsa dolog, amit mondok, mert ez nem irodalmi kategória, de mégis fontos: megvan bennük a másik ember iránti jóság, de az esztétikai jelzőre mindenképpen szükség van. Hangsúlyozom, a legszebb elgondolás, a legnemesebb érzelem is lehull a terméketlen altalajra, ha nincs esztétikai izzása. Olyan könyveket, olyan irodalmat szeretnék látni, amely valóban fölemeli az olvasót.
origo.hu
Tömegkarambol az M7-esen Székesfehérvárnál
