A rockzenével szabadságra találunk

A Pokolgép és az Omen zenekarok egykori énekese meglehetősen elfoglalt ember. Nem véletlen az sem, hogy egy Madách Színházhoz közeli kávézóban találkozunk. „Megszaporodtak a színházi elfoglaltságaim. A Madáchban hosszú-hosszú évek óta nagy sikerrel játszott Macskákban 1996 óta Mefisztulészt alakítom. Ezenkívül elkezdődtek Szörényi Levente új darabjának, az Árpád népének a próbái, készülök a csíksomlyói Babba Mária-előadásra, vendégjátszom a Sziget Színháznál, és akkor még nem is említettem, hogy két működő rockzenekarom, a Kalapács és a Hard is sok munkát ad.”

Kalapács József úgy véli, a heavy metal és a kőszínház világa nem esik olyan nagyon messze egymástól. „Nyüzsgő, érdeklődő ember vagyok, mindig is szerettem megmerítkezni az újdonságokban. Játszottam én már szinte gyerekdarabban is, a Kinizsi Pál című musicalben, és kaptam meghívást vígoperai szerepre. Gyermekkoromban rabul ejtett a rockzene, de mindenféle színpadon ugyanaz az ember vagyok.”
Amikor a magyar kulturális élet megosztottságáról esik szó, Kalapács József láthatóan már készen áll a válasszal. Szerinte egyesek túlságosan nagy feneket kerítenek az egésznek. Az „árokásásról” szólva a Kalapács zenekartól az Ösztön című album mottóját idézi: „A szabadságot az általad felállított falak mögött találod.” Sokszor maguk az emberek keltik a feszültséget – szögezi le a zenész –, és bizonyos külső érdekek befolyásolják a véleményüket. Úgy tapasztalta, hogy a többség számára a politikai véleményalkotás nem hatja át a mindennapokat, és baráti kapcsolatainkat sem feltétlenül ilyesfajta szimpátiák vagy ellenszimpátiák mentén alakítjuk. „Az ember alapvetően barátságos lény. A rockzene kiváló lehetőség a különböző módon gondolkozók közötti korlátok áthágására. Nemrégiben például egy török heavy metal zenekart hallottam, elképesztő, nem?”
Mindez nem jelenti azt, hogy a Pokolgép egykori énekese közömbös volna a közélet iránt. Vannak jelenségek, amelyek kifejezetten bosszantják. Aggályosnak tartja például a kereskedelmi rádiókban és televíziókban uralkodó zenei ízlést, pontosabban szellemet. „Előfordult olyan eset, hogy az egyik szerkesztő, akiről pedig jól tudtam, hogy szereti a rockzenét, és szívesen játszana akár többet is, nem szerkesztett be a műsorba egy árva rockdalt sem. Lehet, hogy magából a rendszerből fakad, hogy egyes műfajoknak kedveznek, a másikat háttérbe szorítják? Akárhogy van is, lehangoló az egész, hiszen Magyarországon sokan igénylik a hazai rockzenét. Bosszantó az is, hogy a külföldi világsztárok és egyáltalán nem sztárok részére hatalmas összegű jogdíjak vándorolnak ki az országból a lejátszott felvételek után, miközben a magyar zenét nem pártfogolják megfelelően. Nem hiszem, hogy például Madonna költségvetésében túl sokat számítanának a magyarországi jogdíjak. Óriási segítség lenne a honi zeneiparnak, ha kedvezőbb arányban játszanák a magyar szerzeményeket.”
Kalapács József vidéki útjai során is tapasztalt lehangoló dolgokat. „A régi nagy művelődési házak nagy része teljesen alkalmatlan az élő zene befogadására vagy bármilyen kulturális tevékenységre. Vannak ugyan üdítő kivételek, például a gyöngyösi Mátra művelődési ház, összességében mégis elég rossz a helyzet. Ezek az intézmények a rendszerváltozás előtt valóságos támaszt jelentettek a zenekaroknak és a kultúra egyéb szereplőinek. Lassan ott tartunk, hogy egy-egy kevésbé tehetős településen a kocsma tölti be a kulturális központ szerepét. Budapesten sem sokkal jobb a helyzet. Egy-két színvonalasabb helytől eltekintve a zenekarok csak a nagy fesztiválokon mutathatják meg méltó körülmények között magukat a közönségnek.”
A gombamód szaporodó playback előadások és az élő zene visszaszorulása szintén a nem kívánatos jelenségek közé tartozik, bár Kalapács szerint az utóbbi években az érdeklődés erősen a hús-vér zenekarok felé mozdult el. „A kereskedelmi médiában ritkán láthatsz-hallhatsz élő zenét játszó zenekarokat. Olyanról is hallottam már, hogy ismert zenészek »kölcsönözték« a hangjukat olyasvalakiknek, akik hadilábon álltak az énekléssel, vagy éppen neves színészek mosószer- vagy gyógyszerreklámokkal egészítik ki a jövedelmüket. Pedig annak a színésznek, aki nappal mosóport reklámoz, este nehéz elhinni a színpadon, hogy ő Hamlet.”