Kardtánc

Bálint napján Csoóri Sándor kapta meg a tizedik Balassi-kardot. A közszájon forgó bölcsesség szerint aki kardot ránt, kard által vész el – ám ez poétákra és egyéb lélekmenedzserekre nem feltétlenül igaz. Lám, jó Balassi Bálintnak is egy ágyúgolyó lett a végzete az esztergomi ég alatt. A díszkard mint költői díj egy olyan pacifista országban, ahol katonának lenni hovatovább szégyenbélyegnek számít, a honvédelmet meg lassacskán ostoba módon teljes mértékben baráti szövetségesekre testáljuk, maga a provokáció. Nemkülönben az az elkényelmesedett irodalmi kánon oldaláról: a XXI. század versfaragója csak ne küzdjön, ne harcoljon semmiért – ez idejétmúlt felfogás, szereptévesztés, a Nemzeti Múzeum lépcsőjére meg másodvirágzású márciusi ifjúként majd kiállnak szavalni az önjelölt miniszterelnökök. Sőt, ha szépen kérjük, még néhány spontán tánclépést is bemutatnak a hálás publikumnak.
Csoóri nemcsak végigköltötte, hanem végig is küzdötte az alkotói életét. Ha nem is karddal, de gyakran kardélen táncolt a létező szocializmus viszonyai között. A pápai Református Kollégium diákja huszonöt évesen már az Új Hang című folyóirat versrovatát szerkesztette – monográfusa, Görömbei András szerint „itt találkozott a szellemiségükben az 1956-os forradalmat előkészítő versekkel és novellákkal, amelyek nagy hatással voltak rá”. A forradalom neki is alapélménye volt, a Kádár-érában többször szilenciumra ítélték. Kósa Ferenc és Sára Sándor szerzőtársaként új szemléletet hozó filmek írója volt, s míves esszék sorában tárta fel a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság méltatlan, közösségi értelemben jogfosztott helyzetét, a magyar történelmi tudat torzulásait, a kommunista diktatúra nemzetellenes politikájának következményeit is. A hetvenes évek közepétől kezdve többször járt Amerikában és Nyugat-Európában az ottani magyar közösségek meghívására. Meghívói világszerte a szétdarabolt nemzet szellemi összetartozás-tudatának egyik legfőbb ébresztőjeként tekintettek rá. Közfelkiáltással választották az akkor még sokkal fajsúlyosabb Magyarok Világszövetsége elnökévé. E minőségében érte el, hogy létrehozzák a Duna Televíziót, amelynek műholdas adásai először tették kézzelfogható valósággá az Illyés Gyula-i „haza a magasban” metaforáját.
Hogy mindemellett még a magyar elégiaírás gyakorlatát is forradalmasította, azt tán még a finn olvasók is jobban tudják, mint például a hazai iskolások. Csoóri sem az irodalomoktatásban, sem az állami elismertség tekintetében nincs a helyén. (A Balassi-kard civil díj; az ebből a szempontból nem számít.) A mai szűkkeblű kultúrpolitika szemében nemkívánatos, legszívesebben a puszta létezéséről se vennének tudomást. Más nemzetek, ha van egy Csoórijuk, menedzselik, fordíttatják, büszkén hordozzák körbe a világban. A Balassi-kard átadása arra is jó, hogy Bozóki András olvashatta lapunkban: a költő kórházban van. Egy gombosszegi kiruccanás meg egy kisegyházi vizit között igazán szerét ejthetné, hogy a friss kardtulajdonost is meglátogassa.