Állítólag úgy kezdődött, hogy Heltai Jenő és Bakonyi Károly egy kávéházi asztal mellett paródiaversek írásával múlatta az időt. Így történt, esetleg nem így: az viszont biztos, hogy Kacsóh Pongrác, a matematikatanárok legmuzikálisabbika komolyan vette e könnyű sorokat, s daljátékot kanyarított belőlük. Aki még mindig nem hiszi, hogy e János vitéz vicc, egy szimfonikusan félreértett stílgúnyirat, annak hadd idézzem fel a címszerep első alakítóját. Bajuszos volt, bár délcegnek épp nem mondható – és hm, férfinak se… merthogy az ő neve, az ő neve Fedák Sári, úgy bizony.
Az Erkel Színház jó száz évvel későbbi matinéját elnézve a vízszerelő szaki jut eszembe, aki mindent megold, akár összedolgozza a rezet eternitcsővel is, ha kell. Pedig az lehetetlen, kérem, de mégis. A gyermekekkel zsúfolt, táblás ház elé ma többnyire operisták lépnek, hisz ez az itteni hagyomány, de a címszerep már Kaszás Attiláé, a második felvonás franciás burleszkjét pedig Haumann Péter uralja.
Énekeseink prózai kiművelése úgy általában „nem magától értetődő”. Ha veszi a fáradságot némelyikük, hogy az emeleti nyolcszáz jegyes számára is artikulálja szövegét, még nem válik színművésszé. Kalmár Magda Mostohájával is ez a baj: archetipikus boszi, minden grimmes grimasszal felaggatva, de tisztán érthető vércsehangja ellenére sem ijeszti az aprónépet. Kinevetik – ennyit a komédia tőkesúlyáról, ha nincs.
Arról se nyissunk vitát, mily vértezettségű a másik oldal: tudnak-e színészeink úgy igazán énekelni. Ha tudnának, nem gyöngyözne ki homlokukra az első előzene alatt: transzponálunk, hisz mi színészek vagyunk, halló, nem énekesek! Ezért, amikor felhangzik az Iluska-zsánernek született Pérchy Nelli naiv szopránja, Jancsink nekibátorodva bújik a felhangok szép uniszónójába. Haumann dolga, persze, könnyebb, tőle senki se várja, hogy Simándy és más nagyok egykor hőstenorral túldimenzionált hagyománya szerint fújja el a csillárt. A francia királynak makogni untig elég, vívott életében sok nehéz csatát, öreg már (és nem is énekes). Ellenben minden vicces prüszkölése felhallik az utolsó sorig, ahol fülemet meg ezt a tollat hegyezem.
Szerepbéli lánya, Dénes Judit mint operettkomika közelít: jól kivehető, akarnok prózája hallatán borítékolom, marad-e mellette János (nem); ha hangjának gyengébb középregiszterét gondozná, végig tudná vinni a nem épp megszokott, de létjogosult, mokány dominafigurát. Sajnos, Réti Attila Bagója sincs teljesen a helyén: egyrészt Petőfinél ne keressük, hisz e szerep huszadik századi kreálmány, másrészt monsieur Kukoricza Papageno-szerű vándortársa ez esetben egy Macbeth kormos, nagyerejű baritonjával bír, amely kontrasztot ez a páros hangban nem viseli el. Illetve ezt sem. Amit ugyanis Kaszás saját művészi területén nyújt, üdítő lecke operafüggőknek. Egy harmadfontosságú, ellesett pillanat: Vitéz visszahervad Jancsivá Iluskája halálhíre hallatán, huszárdolmányát leveti, s a francia trónra hajtja. Csak egy szívdobbanásig tartja levegőben a zsinóros ruhadarabot – és ott meg is áll a lég, mert ahogy tartja… Haumann pedig úgy ad kurzust, hogy folyamatos kikacsintásai ellenére – a figurát primér komolyságban hozó Kaszás mellett – sosem válik tolakodóvá, humorpetárdákkal pedig és biztos ízléssel is játszva bírja.
Ám hiába a nívós gárda, csak nem gyógyul össze fém a műanyaggal, hogy az élet Mekk mestereihez visszakanyarodjunk.
Pedig amit a sovány koszton tartott Operaház meglévő díszleteiből adhatott három éve, remek képeskönyvvé vált: Csikós Attila hozott anyagból formált hatásos színeket; Palcsó Sándor pedig kényelmes pórázon vezeti a mesét, sosem tekeri a gurtnit szereplői nyakára. Lubickol is Jancsi, Bagót „himi-humi miniszteri” címmel kínálja meg… De a legbölcsebb bemondás, commedia dell’arte alapon a királyé: „János vitéznek nevezlek el, te híres leszel, rólad még darabot írnak…” Ez is belefér ma délben, s tán még az is, hogy a fent taglalt diszkrepanciák dacára csak elgyöngül az ember, amikor a magyar trikolórt Vitézünk huszárosan belengeti. Az a szívünk melengeti.
S Heltainak, Bakonyinak, Kacsóhnak, Kenessey Jenőnek és minden átdolgozónak megbocsátjuk, hogy az őshőssel szemben e megénekelt Jancsi, bizony, nem bír a tüllszoknyás Tündérlandben maradni. Hazavágyik, hazafurulyálja magát, mert „itt élni jó, meghalni szép”. Már magam sem tudom, paródiának szánhatták-e a kávégőzös urak, vagy Szózat-parafrázisnak…
(Kacsóh Pongrác: János vitéz. Erkel Színház, február 19. 11 óra.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
