Pályázat

R O M T Á R

Régóta motoszkál bennem, hogy a rendszerváltás után kialakult pályázati-pályáztatási szisztéma és gyakorlat lényegében az ezredforduló egyik nagy magyar szemfényvesztési akciója. Illúzió a szó szórakoztatóipari értelmében, amikor a publikum elhiszi, vagy úgy tesz, mintha elhinné a színpadi látszatot, miközben pontosan tudja, a valóság egészen más.
Mert mi lenne a lényege elméletben ennek a rendszernek? Nos, röviden annyi, hogy bizonyos közpénzekből a megvalósulásra legérdemesebb dolgok legyenek finanszírozva, s hogy melyek azok, azt – ellentétben a diktatúra idejével – ne egy szűk csoport ilyen-olyan szempontjai döntsék el. Nem is lenne ezzel baj, amennyiben a döntési joggal megbízott grémiumok tagjainak természetes elköteleződéseit szigorúan vett és számon is kért összeférhetetlenségi szabályok iktatnák ki a rendszerből, illetve döntéseikért utólagos elszámolással tartoznának. Elmélet és gyakorlat, ahogyan nálunk oly sok esetben, itt sem fedi egymást. És ez csak az egyik része problémának. A másik a struktúra, a lebonyolítási mód.
Nemrég például a kezembe került egy ORTT-pályázat űrlapja, melyen tévéműsorok gyártására lehetett aspirálni. A mintegy huszonöt oldalas dokumentum majd felét azoknak a kritériumok a felsorolása tette ki, amelyeknek meg kellett felelni a pályázónak ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson a versenyen. Többször kezdődött újra az abc, hogy egyáltalán fel tudják sorolni őket. Hamar kiderült, hogy maga a kiírás alapvetően két részre osztja az indulókat: azokra, akik teljesíteni tudják a meglehetősen nagy apparátus mozgatását igénylő feltételeket, és azokra, akik nem. Elmondható, olyan szűrő ez, ahol nem számít a megvalósítandó mű, a fontos, hogy a pályázó megfelelő adminisztrációs bázissal rendelkezzen. Ezután már csak reménykedni lehet benne, hogy műsorötlete is van. Igaz, a pályázati kiírásban ez tulajdonképpen másodrendű szempont. S hogy mi vész el az ilyen pályázatok „eredményeképpen”? Talán sosem tudjuk meg.