Somogyország színeiből teremt világot

Tíz éve, a nyolcvanötödik születésnapján az irodalmi pinceszerek emlékét őrző, eltűntnek vélt Bacchus-könyv megtalálása okozott örömet Takáts Gyulának, most, tíz évvel később az Öt esztendő Drangalagban – Naplójegyzetek című kötetének megjelenése boldogítja. A kilencvenöt éves poéta, akit Tüskés Tibor a „hasznos szép költőjének” nevez, ma sem tétlenkedik. Kaposvári otthona dolgozószobájának asztalán csak akkor maradnak magukra a kéziratok, ha a Kossuth-díjas lírikus, a város díszpolgára egy-egy kulturális esemény miatt van távol.

Tudod, azért megyek el a kulturális rendezvényekre, jelesül a képzőművészeti kiállításokra, hogy jelenlétemmel megtiszteljem a nálam fiatalabb alkotókat. No meg azért is, mert minden ilyen esemény alkalmat kínál a velem való beszélgetésre is. Az én koromban már nem könnyű eleget tenni a meghívásoknak, de íróként és a város díszpolgáraként is kötelességemnek érzem, hogy ott legyek, ahol szívesen látnak – érvelt beszélgetésünk elején a még mindig tiszteletet parancsoló közéleti, kulturális aktivitása mellett a kilencvenöt éves Takáts Gyula.
– Emlékszem, nagyon szomorú volt Gyula bácsi, amikor egy évvel a 85. születésnapja előtt eltűnt a neves írók, költők, művészek bejegyzéseit őrző és kiadásra szánt, kéziratos, rajzos Bacchus-könyv, és milyen boldog volt, amikor egy évvel később a becehegyi pincéje előtti asztalon rálelt a könyvre. Ki tette oda?
– Nem tudom, ki volt az a jó barát, aki egyébként mindmáig nem fedte fel a kilétét, de kétségtelen, mérhetetlen nagy örömet szerzett számomra. Most meg kilencvenöt évesen ennek, az egyik pécsi nyomdából éppen most kikerült könyvemnek örülök – mutat az Öt esztendő Drangalagban – Naplójegyzetek című kötetre.
– Az ön korában, illetve jóval fiatalabb életkorban már számvetést készítenek a neves írók, költők, és életművüket rendezgetik. Takáts Gyula nem ezt teszi. Ne haragudjon a kérdésért: – Fél-e az elmúlástól és készül-e arra?
– Az elmúlást természetesnek veszem, de nem gondolok rá rettenettel, különös félelemmel. Inkább arra gondolok, hogy akad-e elég időm a visszalevő munkáimra, megengedi-e a Teremtő, hogy dolgozhassak. Számomra ez a kérdés.
– Sokszor és sokan megkérdezték már Takáts Gyulától, hogy mi köti olyan elszakíthatatlanul erős szálakkal Somogyhoz.
– Azt szoktam erre válaszolni: egyrészt az, hogy az őseim is itt éltek. Másrészt azt gondolom, Somogyország különös színeiből és fizikai formáiból nekem, magamnak kell egy olyan világot teremteni, amely megállja a helyét a magyar irodalomban és művészetben.
– Úgy tudjuk, már ritkán látogatja a második otthonát, a Balatongyörök mellett szelíden magasodó Becehegyet. Nem hiányzik a „hegylakói élet” romantikája?
– Nem szüretelek már a Becén. Mivel a szőlőmet senki sem úgy művelte, ahogyan én, kivágattam. Nem vagyok már szőlősgazda, de hegylakónak megmaradtam. Ha időm és egészségem engedi, a kedvenc gyümölcsfáimat gondozom. A szőlőtőkék helyére meggy- és almafák kerültek. Ezek a legkedveltebb gyümölcseim, de van ott még vagy ötven őszibarack, huszonöt mandula, sőt még fügefa is.
– Takáts Gyula becehegyi birtoka évtizedeken át irodalmi, művészeti zarándokhely volt. Úgy tudjuk, bor ugyan még van koccintásra, de a korábbinál kevesebb az irodalmi pinceszer, és ritkábban járnak arrafelé a jó barátok.
– Ha nem is vagyok ott, még ma is sok kedves barátom ellátogat oda. Az ugyanis nemcsak azért nevezetes, mert ott lakott a költő Takáts Gyula, hanem mert onnan csodálatos kilátás nyílik a Balatonra. Díszpolgára vagyok Györöknek is, így a település figyelmes polgármestere gondoskodik arról, hogy tiszta és rendezett legyen a „Takáts-birtok” és környéke. Egyébként pedig, hogy megmaradjon a kötődésem Becéhez, örökül hagytam: ha már a másvilágon leszek, Becehegyen emlékezzenek rám a hozzátartozóim, barátaim, tisztelőim.