Az Oscar-díjas rendező megkönnyítette volna a kritikus helyzetét, ha sikeresen álmodja filmvászonra Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. E sorok írója megfogadta, hogy nem befolyásolja értékítéletét a számára korábban nagyra becsült, emberileg is szimpatikusnak tartott rendező mérhetetlenül nagy csalódást és kiábrándulást okozó ügynökmúltja, amelyet valóban nem túl szerencsésen időzítve hozott nyilvánosságra az Élet és Irodalom című hetilap. Jobb lett volna, ha az Oscar-díjas magyar rendező, a „hatalom és megalkuvás”, a művészkollaboráció témáját hitelesen megjelenítő kiváló, külföldön készült filmek, a Mephisto, a Szembesítés alkotója hosszú idő után itthon is jelesre teljesít. Sajnos nem így történt.
A Rokonok Mikszáth ironikus, Krúdy költőien démonizált dzsentriábrázolásával szemben kíméletlen drámaisággal jeleníti meg az egykori úri középosztály huszadik századiasan torz kapitalizálódását és mérhetetlenül dörzsölt panamáit. Szabó István nyilatkozataiban nem rejtette véka alá, hogy filmjével a jelenlegi kormánytagok és kormány közeli politikusok hasonló korrupciós ügyeit is modellezni kívánja. Sokunknak óhatatlanul is eszünkbe jut persze, hogy a párhuzam sántít kissé. A dzsentri legalább a saját vagyonát prédálta, közvetve okozván hazájának romlását. Szocialista jogutódai a közvagyont magánosítva károsítják meg közvetlenül az egész országot.
Szabó István Rokonok-adaptációjának egyik mérhetetlenül súlyos hibája, hogy annak, aki nem olvasta el frissen Móricz regényét, homályos, zavaros képe alakul ki a zsarátnoki panama lényegéről. Azt tudjuk meg, hogy egy mérhetetlenül romlott, démoni manipulációkra képes magyar városka vezetőségébe egy tiszta, megvesztegethetetlennek látszó családapát neveznek ki főügyésznek. Kopjáss Istvánt (Csányi Sándor) elbűvöli a „kisvárosi maffia” vezetőinek családias, keblemremagyarkodó, urambátyám modora. Az is kiderül, hogy az atyáskodóan zsarnoki (modern kifejezéssel: paternalista diktátor) polgármester (Oleg Tabakov – magyar hangja Szilágyi Tibor), a cipollai modern pojácaként ripacskodó takarékpénztári igazgató-paprikajancsi, Kardics bácsi (Eperjes Károly) és a lakájszellemben hajlongó beosztottak siserehada azonnal befogadja őt a „rokonok”, a családi és a pénzügyi összefonódások elegáns csaló grémiumába. Világos az is, hogy Kopjáss tisztességes, józan ítéletű felesége (Tóth Ildikó) kétségbeesett figyelmeztetései ellenére egy pillanatra megszédül a villámgyors meggazdagodás és az igazi úriemberré válás tálcán kínált esélyeitől – és ez okozza a bukását. Kopjáss sajnos későn hallgatott tisztességes, józan énjének figyelmeztetésére, és így már hiába próbálja leleplezni a „maffiát”. A film nézője azt is megsejti: hősünk látszólag és ideiglenesen bár, de tagadhatatlanul belekeveredett a sertéshizlalda, a városvezetés és a fő panamista „Szentkálnay család” ügyeibe, a velejéig romlott Szentkálnay lánnyal (Marozsán Erika) folytatott erőteljes flört révén is. Két lehetősége marad, százszázalékos bűntársként belesimulni a Rokonok világába, vagy a pisztolygolyó. Kopjáss az utóbbit választja, s marad a pillanatra megingó, de büntetlenül besározott mártír…
Ám elsősorban a rosszul, felületesen megírt forgatókönyv, Szabó István és Vészits Andrea elsietett munkájának hibájából, a néző nem igazán érti, csak kikövetkezteti a regényből világosan kikristályosodó csalásláncolatok részleteit. S ezen nem segít a színészek kiváló játéka sem. Az alapvetően súlyos, még szórakoztató krimiben is megbocsáthatatlan felületességet tetézik a városka életét színpadszerűen felszínes üres dekorativitással bemutató, önismétlő és vontatott jelenetek. A rikító díszletszerűséghez sajnos „kiválóan illenek” a rosszul megválasztott, „meseautós korszakra” rímelő zeneszámok. Móricz drámai erővel megjelenített dzsentrivilágához jobban simul a magyar nóta, a pezsgősüveg és a kaszinós kártyapartik mikrokozmosza, amiből egy-egy jelenet erejéig kapunk csupán illusztratív ízelítőt. Koltai Lajos operatőri kamerája felülnézetből pásztázza végig a regény cselekményét. Szabó István álmot és valóságot könnyed, briliáns képi eleganciával elegyítő, allegorikusan sejtelmes képi világának makacsul ellenállt Móricz Zsigmond vaskos és barbár erejű realizmusa.
Furcsa, hogy a leglátványosabb, kifejezetten gusztustalan fiaskóélményt az egyetlen markáns, eredetinek szánt rendezői lelemény, egy búvópatakszerűen végigvitt vezérmotívum okozza. Madaras Jószef alakítja a film exponált pillanataiban felbukkanó debilisen hebegő, öreg hajléktalan(?) koldust, aki valami olyasmit motyog az orra elé „Szegény Magyarország!”. Ez az ember, feltételezhetően a megrokkant régi világ szimbólumaként a film giccsesen visszataszítóvá sikeredett zárójelenetében simogatja a haldokló(?), immár halott(?) Kopjáss vérző fejét, aki az elárvult sertéshizlalda udvarán egy pocsolyában hever röfögve legelésző disznók között. Eme visszataszítóan felületes jelkép tetézte be a plakátszintű allegóriaáradatba fulladt rendezői fiaskót. Negatív alapélményünket a közönség egyik felének hosszú, a leleplezett múltú rendezőért demonstráló tapsa sem tudta feledtetni. Mindössze a film sikertelenül továbbított záróüzenetének (Szegény Magyarország!) ajándékozott különös, aktuális, az adott pillanathoz nagyon is illő értelmezést.
origo.hu
Tömegkarambol az M7-esen Székesfehérvárnál
