A farkasok völgye Brüsszelben

A hosszú rekonstrukció után újjávarázsolt Atomium óriásgömbjeinek csillagszórószerűen villódzó fényeit megsokszorozták a március első napján az égből hulló, a belga fővárosban nagy ritkaságnak számító, sűrű, hatalmas hópelyhek. Így még ünnepélyesebbé vált a Kinepolis mozikomplexumba igyekvők hangulata, ahol a 23. teremben vetítik a már jó néhány országban erős érzelmeket kiváltó török filmet, a Kurtlar Vadisi Irakot, vagyis az Irak: a farkasok völgyét.

Ami a film magyar vonatkozását illeti, az csupán egy remény: hogy a magyar filmszínházipar hangoztatott alapelvéhez híven, vagyis „piaci alapon”, minél hamarabb bemutatja a kópiát – egyetlen kocka eltávolítása nélkül.
Nos, a Farkasok völgye képsorai nem a hollywoodi kultúrát terjesztik. Egy elegáns, magas rangú török tiszt íróasztalánál levelet ír testvérének, a török titkosszolgálat tagjának. A dátum 2003. július 4. A tiszt leírja azt az elviselhetetlen megaláztatást, amelyet embereinek kellett átélnie az amerikai katonáktól, amikor az egység tizenegy tagja egy titkos észak-iraki bevetésen vett részt Szulajmanijában. Az amerikaiak a török katonákra csuklyát borítottak, lefegyverezték és napokra bezárták őket. Törökországban – ahol a szülők dagadó büszkeséggel küldik fiukat katonának – a hadsereg megszégyenítése az egész török nép megszégyenítésével ér fel.
A tiszt levelével együtt egy gondosan összehajtogatott török zászlót is a borítékba tesz, de mielőtt behelyezné, megcsókolja. Majd fejbe lövi magát. A történet eddig tény. A levél címzettje, Polat Alemdar, a török titkosszolgálat tagja és a későbbi főhős, beül fekete BMW terepjárójába. Társaival, az igazoltató kurdok lelövése után, átlépi a török–iraki határt, hogy bosszút álljon a megszégyenítésért felelős amerikai tábornokon.
A filmet törökországi bemutatójának már az első napján százezrek látták. A színpompás iraki esküvőt, amelynek résztvevőit az amerikai katonák – a gyerekeket, nőket is – kíméletlenül lelövik.
A film egyes jeleneteikor a nézőtéren ülők foga szinte hallhatóan csikorog. Mint amikor egy teherautóra tett konténerben szállítanak iraki polgárokat a „világhírhedt” Abu Graib börtönbe. A felforrósodott térben az elfogottak levegőért kiáltoznak. Egy amerikai katona „megszánja” őket és gépfegyversorozattal vág lyukakat a konténerbe. A teherautóból a börtönbe érkezett, vérükben úszó sebesülteket, félhullákat és holttesteket egy dühöngő zsidó orvos fogadja, aki megrója a katonákat, amiért nem vigyáztak a „szállítmányra”, ugyanis ő szerveket exportál New Yorkba és Tel-Avivba, mint olvasható az előkészített szervszállító dobozok címkéjén. Ahol csak a feladó címét – a börtönt – hagyták kitöltetlenül.
De az sem enged a nézőknek túlzottan egyenletes lélegzésre időt, amikor amerikai katonák egy vályogház-labirintusból álló falut lőnek szét, robbantanak fel, a minarettel és az épp imára hívó müezzinnel együtt.
A török filmtörténelem legdrágább és hollywoodi ügyességgel elkészített filmjét nagyon sokan támadták. Nemcsak Nyugat-ellenes elfogultsággal és antiszemitizmussal bírálva, de azzal is, hogy az amerikai katonák törökül beszélnek. Ami igencsak „súlyos” vád olyan hollywoodi filmek ezrei után, amelyekben az egész világ angolul beszél. Amit azonban a kritikák nem említenek, az az, hogy Törökországban rövid időn belül ez nem az első, hanem a második, velejéig Amerika-ellenes film. Az előző, a Fémvihar története egy Törökország és Amerika között kitört háború.
Ami azért is feltűnő, mert a két ország igen jó szövetséges. Csak az utóbbi időben történt közöttük valami. Megromlott a levegő.
Mint ahogyan a török–izraeli kapcsolatokban is, amióta Ankarába invitálták a palesztin választásokon győztes Hamászt.
Egy friss amerikai közvélemény-kutatás szerint a törökök 70 százaléka azonosította az „erőszak” szót, 68 százalékuk a „kapzsit” és 57 százalékuk az „erkölcstelent” az amerikaiakkal. Egy biztos: Serdar Akar filmje a következő felmérés eredményeit nemigen fogja javítani.