Lehetne egyszerű szokáskatalógus. Naftalinszagú maskarák, mesterkélten újraélt ünnepek enervált seregszemléje. Lehetne néprajzi szemléltetőeszköz: lám, így mulattak eleink a farsangi időszakban, efféle ravaszkodó pogánysággal temették a telet, sürgették a tavaszt, böjtöltek a (soha nem) teljes megtisztulásig… Lehetne az egész unalomra, halálra ítélt vállalkozás, a néptáncszínházak zsákutcája – de nem a Hargita táncegyüttessel.
Morfondírozhatna az ítész a tánc nyers költészetéről meg arról, hogy azért akad még, aki kortárs táncjátékot, absztraktabb mozgásszínházat és pőre paraszttáncokat egy színpadon képes összhangba hozni. S hogy sosem a tánc üresedik ki, hanem a táncoló meg annak atyaistene, a koreográfus. Elmélkedhetnénk azon is, hogy furcsamód a határon túli táncegyüttesek előadásairól többnyire hiányzik a szakma, az a szakma, amelyik kötelességtudóan zarándokol kollegiális bemutatókról bemutatókra, s szellemi és esztétikai tekintetben szinte másból sem él, csak a „határontúl” kulturális zárványaiból. Mégsem érzi fősodornak mindazok megmutatkozásait, akik (alig) éhbérért utaznak sok száz kilométert, s két óra alatt bármelyik színpadot kifordítják a sarkából, diszkréten leckét adva abból, hogyan kell élni-halni táncainkért. Underground Hargita. Szépészkedhetnénk, siránkozhatnánk – csak nem a Hargita táncegyüttes kontójára.
A Hagyományok Házában vasárnap nem történt csoda. Nem támolyogtunk holtsápadtan a katarzistól a ruhatár irányába. Pusztán az történt, ami manapság hazai vizeken nagyon ritkán szokott. Tánc volt. Erdélyi magyar, román, székely és csángó, pogány eredetű és keresztény szertartásokkal játszadozó, szívszorító és bolondos, szűk területről válogatva, mégis elképesztő változatossággal. Volt böjt és habzsolás vívódása Cibere vajda és Konc király párviadalában, boricatánc állati maszkos kukadémonok téblábolásával, turkatánc, parázna medvés, falábú cigányvajda cicázása a kaszás halállal, termékenységvarázslás és temetések paródiái. Minden a feje tetejére állt ebben a csíki karneválban, ahogy ez farsangkor illik. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, ez a spanyolosan bonyolult nevű csíkszeredai tánccsoport két szertartásrendet: a farsangit és a közép-erdélyi pásztorkultúrában gyökerező pakulárrítusokat mutatott be két felvonásban. Pazarló ötletek tűzijátéka, a fokozhatatlan fokozása, népi gegparádé, igényes viseletek, rendkívüli energiák felszabadulása, a puszta táncosmamelukon túlmutató színészi játék, véresen komoly kultuszok humora és könnyed mozdulatok mély drámája – ez járta át a Hargita táncegyüttes előadását az első perctől az utolsóig.
Orza Calin, ez a félig román, félig székely koreográfus a magyar néptáncszínház rejtett tartalékait hozza felszínre merész és mélyen humánus humorérzékével, tragikumtudatával. Nem menetgyakorlatként képzeli el a táncokat, nem farag lélektelen katonát táncosaiból: mindenki teste, személyisége, ereje szerint mozoghat. És mozog is: a Hargita előadása nem néhány kivételezett szólista akrobatikája volt, hanem arcok, erővonalak és látomások összhangzattana.
Tessék tanulmányozni!
(Farsang Illés szekerén. Pakulárnóta. Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Rendező-koreográfus: Orza Calin. Hagyományok Háza, március 26.)
origo.hu
Mutatjuk a fővárosi Fidesz legújabb javaslatait
