Mikor az alsó felső

Hogy mekkora sületlenség a „lesüllyedt kultúrjavak” régi-új rögeszméje, hogy mennyire hasznavehetetlen és kártékony elmélet az, amely szerint a nép nem alkot, csak ügyetlenül másol, a szellem előkelőinek termékeit emésztgeti mindennel elbíró parasztgyomrában – nos, e tételt Bartók Béla életműve rendje s módja szerint megcáfolta. S nemcsak a magyar sznobok, de az egész világ számára. Persze a nép képzelőerejéről már csak múlt időben illik beszélni, és a világ sznobjai bátran egyesülnek abban, hogy továbbra is primitívnek és parasztinak tekintsék az „alsóbb rétegek” hajdani műveltségét, miközben félájultan hallgatják Bartók műveit. Parasztinak és primitívnek, de nem a bartóki értelemben: ő „mind a kettővel valami salaktól mentes, ősi, ideális egyszerűségre” akart rámutatni, 1905-től, a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene kutatásától kezdve haláláig.
Szombaton, Bartók Béla szomorúan elhanyagolt ünnepén a Magyar Kultúra Alapítvány székházában olyasmit hallhattunk, ami letaglózott, és mély szégyenérzettel töltött el. A Jánosi Együttes már-már klasszikus – és többek által követett – munkája, az először 1981-ben az Egyetemi Színpadon tomboló sikerrel előadott, jelentékeny titkosrendőri érdeklődéssel övezett Zene húros hangszerekre… Dudára és furulyára – Bartók-források című előadása fájdalmasan emlékeztetett a hiányra. Bartók hiányára. Bár szavakban csak dadogni lehet arról, ami ott történt – a zsúfolásig megtelt koncertteremben ismét lélegzetelállító találkozásnak lehettünk tanúi.
Jánosi András megfordította Bartók Bélát. Az 1. és 2. rapszódia, a hegedűduók, a román népi táncok, magyar parasztdalok hangzottak el Jandó Jenő zongoráján, illetve Selmeczi János és Bíró Ágnes, a Budapesti Fesztiválzenekar művészeinek hegedűjén, szenvedélyesen és gyönyörűen, mindazzal a sötét színnel, őrületbe, történelem előtti világokba rántó szép vadsággal, amelylyel Bartók megértette és magáévá sajátította a Kárpát-medencei népzenék lényegét. De az ő muzsikájuk még el sem halt, még ki sem találhattunk a XX. század minden bűntudatával és létmegértési vágyával áthatott zenei útvesztőből, amikor felcsendültek a Jánosi Együttes: Jánosi András (hegedű), Túri András (kontra) és Kiss Csaba (nagybőgő) népzenei dallamai. Az eredeti székelyföldi, palóc, román, rutén, szlovák muzsika, amelyet egykor Bartók Béla hallgathatott leesett állal, meggörnyedve egy paticsfalú kunyhóban valahol az isten háta mögött, nagyon ügyelve, nehogy egy rossz mozdulatával, hanyag gesztusával elriassza a szemérmes falusi muzsikusokat, énekeseket.
Jánosiék csupán azt mutatták meg ezen a szombaton, hogy mi változtatta meg Bartók Béla életét a rilkei értelemben, s hogy a hangversenytermek finom világa hogyan ér össze a parasztcsűrökben „előadott” művészet világával. Jánosiék és a komolyzenészek mellett Juhász Zoltán furulyája és dudaszója, Szűcs Miklós éneke, Zimber Ferenc cimbalomjátéka, Kaszás Imre felolvasása Bartók leveleiből, valamint Tóth Elek, Kézdi Miklós remek és érzékeny Erdély-fotói nem egyszerű megemlékezéssé, hanem beavatássá, Bartók-szertartássá emelték a koncertet.
Jánosi Andrásék megmutatták a „felbukkant kultúrjavakat”. Meg azt is, hogy ma mennyire messze kerültünk Bartók szellemétől.

Elismerés. A Jánosi Együttest Bartók Béla-emlékdíjjal tüntette ki a Magyar Művészetért Díj kuratóriuma és a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. március 25-én, a zeneszerző születésének 125. évfordulóján, Bartók szellemi örökségének méltó ápolásáért.
(Zene húros hangszerekre… Dudára és furulyára – Bartók-források. A Jánosi Együttes koncertje. Rendezte: Jánosi András.)