A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy érintik-e a Magyar Írószövetség mindennapos létproblémái az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplését?
– A Magyar Írószövetség úgy döntött, hogy a szakmai tevékenységet a kedvezőtlen körülmények dacára is zavartalanul folytatja. Már tavaly megalakult az 1956-os emlékbizottság. Nem lesz könnyű dolgunk, de szerencsére önkéntes segítők is jelentkeztek. Több civil szervezeten kívül a Szegedi Egyetemről Bernáth Árpád professzor ajánlotta föl a támogatását. A terveink középpontjában egy könyv áll, amely összefoglalja az írószövetség kiemelkedő szerepét ama reményteljesen szép napokon, és a német, francia, lengyel, cseh, szlovák, román írótársak 1956-os írásait is tartalmazza. Belőlük megtudhatjuk többek között: ahogy az egész világon, Németországban is úgy tartják, az 1953-as berlini forradalom jelzés volt, az igazi változások 1956-ban, Magyarországon, Budapesten kezdődtek. Jó lenne, ha támogatást kaphatnánk arra is, hogy önálló kötetbe szervezhessük a jubileumi évben elhangzó előadásokat. Az ötvenéves évforduló rangját megadják a reprezentatív konferenciák, de legalább ennyire fontos, hogy a magyar írók rendhagyó irodalom-, történelemórákat tartanak egész éven át vidéki és fővárosi iskolákban. A munkánkat összehangoljuk az országos emlékbizottság tevékenységével. Mindezek dacára a Magyar Írószövetséget egyesek makacsul újra és újra azzal szokták vádolni, hogy a székházban nem folyik rendszeres munka.
– Eközben pedig nem nagyon telik el munkanap színvonalas és változatos programok nélkül. Mit lehetne tenni a hamis információk terjedése ellen?
– A szélesebb nyilvánosság elnyerésének fő eszköze, hogy a szövetség ne csak a székházban, hanem a társművészeti szervezetekkel összehangolva, külső helyszíneken is tartson rendezvényeket. Idén két látványos megmozdulást tervezünk, az egyiket közösen a Magyar Tudományos Akadémiával és a Képző- és Iparművészek Szövetségével. A májusra tervezett Művészet, tudomány, politika című tanácskozás ötlete Simonffy Mártától, a Képző- és Iparművészek Szövetsége elnökétől származik. Elsősorban szakmai összejövetelre gondoltunk, tehát nem a mindennapi küszködéseinkről, a bennünket ért súlyos diszkriminációkról, hanem a háromféle tudomány jövőjéről várunk komoly értekezéseket, vitákat. Időközben a nagyszerű komponista, Szokolay Sándor szervezésében muzsikusok is csatlakoztak a szimpóziumhoz. A képzőművészek tanácskozását Simonffy Márta, a tudósokét Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke koordinálja. Eredetileg szintén tavaszra terveztünk egy úgynevezett Benefic- koncertet a Magyar Írószövetség javára, ami nem jelent feltétlenül csak kalapolást, hanem demonstráció is, a támogatásokon kívül a szimpátia és a szolidaritás kinyilvánítása is. A koncerthez és a jótékonysági akcióhoz kapcsolódóan, amelyen olyan világhírű művészek is föllépnek, mint Mocsári Károly, vagy Práger György, végre megalakulhat támogatóink köréből a Magyar Írószövetség Baráti Köre is.
– Mindezen tervek megvalósulását segítheti egy, a jelenleginél jobb konstellációt eredményező választás áprilisban. Itt és most viszont úgy tudom, anyagi szempontból igencsak csehül áll a Magyar Írószövetség.
– A költségvetésünk az elmúlt évben oly mértékben volt elégtelen az állami támogatás elodázása miatt, hogy télen is, nyáron is kényszerszünetet kellett tartanunk. Az, hogy idén erre nem volt szükség, nem a kormányzat, hanem egy önzetlen vállalkozó érdeme, aki ugyan most kisegített bennünket, de a kölcsönt előbb-utóbb vissza kell fizetnünk. Arról, hogy idén mikor kívánja a kormányzat átutalni nekünk a tizenöt-húsz milliós támogatást – megjegyzem, ennél még a nyolcvanas években is többet kaptunk – még egyetlen szó sem esett. Mondhatnók, a támogatás mindig is májusban volt esedékes, idén ráadásul elképzelhető, hogy már mástól kapjuk meg, de eddig még senki sem kérdezte meg tőlünk, hogyan működünk addig. Egyetlen információnk, hogy a magyar kultúra napján a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott sajtótájékoztatón Bozóki András kultuszminiszter kijelentette: ezentúl igazságosabban kell az írószervezetek között elosztani a pénzeket.
– Gondolom, mint az utóbbi két-három év során mindenkinek, az igazságosság szótól önnek is öszszerándult a gyomra?
– Ironikus kérdésére komolyan válaszolva: normális esetben e mondatnak azt kellene jelentenie, hogy a támogatás összege megnő, de erről sajnos szó sincs. Tavaly is késhegyig menő vita folyt arról, hogy a Magyar Írószövetség miért nem adja oda önként és dalolva a mintegy tizenkilencmilliós költségvetési támogatás felét a Szépírók Társaságának, amely nem kap elég pénzt. Az állítás igazát nem vonom kétségbe, de evidens, hogy egy írószervezetnek ne a másik írószervezet adjon a magáéból támogatást. Az a kézenfekvő megoldás, hogy a velük kiváltképpen rokonszenvező miniszter úr gondoskodjon róluk. Ugyanezen a sajtótájékoztatón szóba került az írói kerekasztal újraindítása is. Közvetlenül ezután kaptam egy minisztériumi telefont, amelyben arra kértek, hogy mondjam el erről a véleményemet, de időközben az ügy magától elaludt. Megjegyzem, joggal, hiszen a közelgő választások miatt ennek már nem sok értelme lenne. Félreértés ne essék, az írótársadalom érdekvédelméről a választásig tartó időszakban sem mondhatunk le. Erről tanúskodik az Irodalmi Folyóiratok Országos Szövetségével közösen folytatott tanácskozásunk, amelyen számos fővárosi és vidéki folyóirat is részt vett. Megfogalmaztunk egy beadványt, annak dacára, hogy ez a kormány nem nagyon szokott a kérelmeinkre reagálni. Kiáltványunkat, amely a magyar könyvkiadás, a magyar folyóiratok és a magyar írók kétségbeejtő helyzetéről szólt, nem kevesebb mint harminckilenc szervezet írta alá, és egyenesen a miniszterelnöknek címeztük. Neki eszébe sem jutott az ilyenkor elvárható egy hónapon belül válaszolni, ehelyett egy ismeretlen hivatalnoktól kaptunk két hónap múlva levelet, amelyben az állt, hogy a beadvány okafogyott, az ügyet Bozóki miniszter úr már elintézte. Nos, amire mi figyelmeztettük Gyurcsány urat, abból Bozóki úr a világon semmit el nem intézett azóta sem.
– A kérdés adódik: meddig lehet tűrni ezt a huzavonát, a mindent elodázó taktikát, aminek az a végkifejlete, hogy a kormány soha semmit el nem intéz?
– Mondhatni, ez a taktika több mint megalázó. Az írótársadalom az utóbbi ötven-hatvan év során igencsak megedződött. Sok mindent elviseltünk már, de mindent nem lehet megszokni. Akkor sem, ha a közös ügy érdekében az ember, akit a Magyar Írószövetség elnökévé választott az írótársadalom, kénytelen a személyes érzelmeit félretenni. Ám ez a sorozatos időhúzás, a másik ember semmibe vételének öröme, a tehetetlenség érzése felőrli a világ legtürelmesebb emberének lelkierő-tartalékait is. Azt a gyanút, hogy mindez a legnagyobb tudatossággal történik, elhárítani már nem tudom, és nem is akarom. Szeretném, ha ezt a módszert a választásokig hátralévő időben végre abbahagyná a kormányzat. Erre ugyanis senkinek sincs fölhatalmazása, legyen bár miniszterelnök, vagy akár szakminiszter. Azt szokták mondani: jó, jó, van egy hivatal. De van magyar kultúra is! Most vajon melyik a rangosabb? A miniszter elmegy, a magyar kultúra marad. Ám az, hogy egy kulturális miniszter milyen emléket hagy maga után, talán neki sem mindegy. S ezt annak is meg kellene gondolnia, aki a személyes sérelmeit örökkön-örökké ütéssel próbálja kompenzálni. Szívesen elmondanám ugyanezt személyesen a miniszterelnöknek vagy a jelenlegi kultuszminiszternek is, de eddig erre nem volt módom. S talán már nem is lesz.
– Vajon mi az oka annak, hogy amit a közel ezerfős Magyar Írószövetség képtelen elérni, azt a kettőszázhatvan íróból álló Szépírók Társasága pillanatok alatt megkapja. És arra is makacsul keresném a választ: miért van az, hogy a baloldali–liberális hatalom médiaszakemberei ellenzéki helyzetben borzasztóan kényesek voltak arra, hogy a József Attila-díj odaítélésében mindig az úgynevezett többség legyen a mérvadó. Négy év óta viszont úgy tűnik föl, mint ha fütyülnének erre is.
– Tisztázzunk egy félreértést. A József Attila-díj odaítélését soha nem a Magyar Írószövetség végezte el. Mi korábban is csak javaslattevők voltunk, ugyanakkor mi öszszegeztük a különféle írószervezetektől, társadalmi és civil testületektől, magánszemélyektől érkező indítványokat. A végső stádiumban a mindenkori kulturális miniszter egy alkalmi kuratóriumot kér föl, amely összesen nyolc-kilenc szervezettől és a minisztériumból delegált tagokból áll. Ezt a végső szakaszt mindig is a minisztérium koordinálta. Én, valamint a Magyar Írószövetség mindenkori elnökei csak egy emberként ültünk e grémiumban. Tavaly még a hagyományoknak megfelelően ezt az összegző megbeszélést mi szerveztük, de már a minisztérium épületében, ugyanis egy-két írószervezetnek nem tetszett a Bajza utcai helyszín. Idén már az előzetes koordinálást is a Szépírók Társasága bonyolította le, a jelenlegi kultuszminiszter azt állítja, hogy tervei szerint forgószínpadszerűen évente más és más írószövetség venné át a szervezést. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy idén az Írók Szakszervezetét képviselő kurátor, Mezey Katalin költő, főtitkár nem kapott meghívást, mi több, a szakszervezet javaslatait is teljesen figyelmen kívül hagyták. Nos, ha évente a tököli polgármester is elküldheti a jelöltjeit a József Attila-díjra, amit kötelező érvénnyel föl kell írni az érdemesek névsorába, ahogy magánszemélyek olykor tengernyi javaslatait is illik akceptálni, akkor az Írók Szakszervezetének kandidátusait sem szabadna figyelmen kívül hagyni. Obligón kívül maradt a Széchenyi Akadémia és a Művészeti Akadémia is. Ezekért a műhibákért nem a Szépírók Társasága, hanem a minisztérium a fő felelős, hiszen az ő kezében van a végső döntés joga. Végeláthatatlan listánkat nem folytatom, annyit viszont el kell még mondanom: a József Attila-díjra jelöltek végső névsorában idén egyetlen határon túli magyar író sem szerepel. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
