Kortárs néptánc – vagy nem

T Á N C

Négykézláb kezdődik, közhelyben végződik – mi az? Mentül jobban kifordítjuk, annál inkább befordul – na, mi az? Nem csigázzuk tovább az érdeklődést, a válasz: mai magyar néptánc, amúgy istenigazából kirázva a bundájából, látványosan felszeletelve, majd éppen ugyanúgy összeragasztgatva, sej de modern mozgásművészettel átitatva. Hogy mi ez? Ha hihetünk a múlt szombati kortárs néptánc-antológia összeállítóinak, a színpadi táncművészet újabb csődje. De nem hiszünk, mert jól tudjuk, hogy a Művészetek Palotájában bemutatott koreográfiákon túl is van élet – de az már más lapra tartozik.
Az antológiák mindig azt a súlyos veszélyt rejtik magukban, hogy a nézők általánosabb következtetéseket is levonhatnak a mai táncszínház esztétikai, szemléleti, fizikai állapotáról. És hogy az esetlenségek konszenzusa, a sületlenségek hagyománya elsöprő erővel mutatkozik meg a legkülönfélébb alkotóktól, tánccsoportoktól tallózott koreográfiákban. Fel nem érhetjük ésszel, miért gondolják azt e válogatott művészek, hogy modernnek, kortársinak lenni azt jelenti, ugyanazokat a térformákat, díszleteket, dramaturgiai képzeletszegénységet, koreográfusi tanácstalanságot kell a deszkákra citálni, mint az „autentikus” bemutatóknál, csak esetleg kicsit megbolondítva, más zenével, más hajviselettel, némi atlétatrikóval meg libegő vásznakkal színesítve a színpadképet. Kortársi ide vagy oda: minden marad a régiben, az alkotók vadul „keresik az új formákat”, de sajnos nemigen találják, mert megakadnak a kezdő és örök amatőr mozgásszínházak modoros, demonstratív, sokszor már csak pironkodva nézhető tekergőzésénél. Ha pedig jó a koreográfia, hiányzik hozzá a táncosok ereje: balettelemekre épülő darabot például képtelenség bemutatni elmélyült balett-tudás nélkül.
Bakák, betyárok, szabadnapos fehérnépek, cigány vajákosok, kecskelábú asztalok, gyertyatartók, tükrök és minden, ami elmaradhatatlan egy reformkori kocsmából, ott tolong a színpadon. Pizsamás férfi kering rácsos ágyban József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versére, körülötte fehér ingesek nagyon akarnak (József Attila–Kiss Ferenc–Zsuráfszki Zoltán; Budapest Táncegyüttes). Egy lány és egy fiú kergetőzik komikus kézmozdulatokkal, majd hál’ istennek egymásra találnak (Turi Endre: Te; Somogy Táncegyüttes). A tíz koreográfiából négyben fedezhetni föl szellemet, humort, elégiát: ilyen a nagyszerű színészi teljesítménnyel bemutatott A „betyár” (Lajkó Félix–Vincze Zsuzsa; szólista: Fitos Dezső); Kricskovics Antal vad erotikájú Héjanásza Bartók muzsikájára (Fáklya Horvát Művészegyüttes), Csurák Ildikó bájos humorú Kirakója (Figurás Táncegyüttes), végül Gálber Attila – ha rövidebb, sokkal jobb – Körmagyarja (Alba Regia Táncegyüttes), amely a leginkább érzékeltette, milyen lehetőségek rejlenek a néptáncban.
Mindenesetre ez az antológia is csak azt mutatta, amit a többi: ideje volna végre elszakadni a XIX. század idealizált parasztvilágának rögeszméjétől és közhelyrendszerétől. Már ha kortárs néptánc-koreográfiákkal akarunk bíbelődni. Mert annyira szerencsés ez, mintha egy mai építész kizárólag a gótika formakincsét használná vasbetonba, üvegbe, műanyagba álmodva, ami szép, szép, de egy idő után emészthetetlenül modoros és szűklátókörű. Az antológia összeállítói azt sulykolják, ma nem létezik kortárs magyar néptáncnyelv, csak hebegés és habogás bejáratott szereplőkkel és bejáratott alkotókkal.
Csak azért fohászkodhatunk, hogy legyen végre kevésbé udvarias közönsége a magyar néptáncszínháznak, amely adott esetben arra is képes, hogy merev arccal, egyetlen tapsintás nélkül egyszerűen faképnél hagyja a rossz darabokat. Egy alapos bukás, igen, az talán kijózanító lehetne.
Addig marad a négykézláb.
(Kortárs néptánc. Szerkesztette: Diószegi László. Művészetek Palotája Fesztivál Színháza, április 22.)