Hogyan született meg az ön varázslatos univerzuma?
– Hajszálpontosan nem tudnám megmondani, annyi biztos, hogy gyerekkoromban is, most is különlegesen vonzódtam a meseműfajhoz. Ahol fölnőttem, Rácegresen, a civilizáció minden áldásától és átkától távol, az emberek nagyon egymásra voltak utalva, és sokat meséltek. Nemcsak felnőttek regéltek gyerekeknek, hanem mindenki mindenkinek mondott történeteket, amelyeknek hősei minden nehézség nélkül sétáltak át a valóságból az irracionális világba. Ez alapozta meg irodalmi érdeklődésemet. Húszéves koromban, amikor az ember a legtöbbet szenved életében, de aztán elfelejti, úgy éreztem, hogy én bizony eltékozoltam az életemet. Ebből az érzésből fakadt életem első írása, A molnár fia zsák búzája, amely szabályos népmese formára sikeredett fölépítésben, szóhasználatban is. Így kezdődött a meseteremtés, párosulva a felnőtt irodalmi ambíciókkal, ami persze számos kiforratlan alkotást is teremtett, de azért fokról fokra közelebb jutottam a magam groteszk, szomorkás hangneméhez. A két műfaj is közeledett egymáshoz, majd pedig annyira eggyé forrott, mint A kék meg a sárga című mesémben a két színes pötty, amely zölddé olvadt össze. Az igazi szintézis úgy jött létre, hogy meg akartam írni gyerekkorom kedvelt rácegresi történeteit, s belém dobbant: az ott élő emberek mesestílusában kell megjeleníteni őket, amelyben a racionális és az irracionális elem nehézségek nélkül, harmonikusan és tökéletesen összekeveredik. Ennek foglalata a Csillagmajor című kötetem. De már korábban is volt számos elbeszélésem, amelyről én magam sem tudtam eldönteni: gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló könyvbe valók?
– Igaz, hogy a gyermekeinek is fontos szerepük volt a mesék és a mesevilág megszületésében?
– Úgyannyira így igaz, hogy Fruzsina lányom valóságos alkotótársammá vált. Amikor olvasni megtanulván észrevette, hogy a nyelvi leleményeit és az ötleteit fölhasználom, kis vázlatokat írt nekem, és pontról pontra számon kérte a megvalósítást is. Meg kell mondanom, hogy csak akkor olvastam föl a gyerekeimnek a saját meséimet, ha kérték. Egyébként – más szülőkhöz hasonlóan – én is számos történetet rögtönöztem nekik, amelyek jelentős részét nem is írtam meg. Ezek az úgynevezett szeretetmesék az élet megismételhetetlen csodái, nélkülözhetetlenek, mint egy falat kenyér, hihetetlenül elmélyültté és személyessé varázsolják a gyerekek és szülők kapcsolatát, ugyanakkor meseolvasóvá nevelik a gyermekeinket. Sajnos, manapság azért születik kevés jó mese, mert egyre kevesebb gyerek születik, ami végtelenül elszomorítja a meseírót is.
– Van önnek egy különleges regénye, A fehér tigris, amelyben, ha jól sejtem, az államszocialista diktatúráról üzent az olvasóknak és a hatalomnak.
– Így igaz. A harmincas éveim felé közeledve, a hatvanas években elkezdtem keresni azokat a saját igazságaimat is, amelyek a korra vonatkoznak, de a cenzúra miatt közvetlenül nem lehetett őket kimondani. Ebben az allegorikus korszakomban írtam a beszédes című Játék álarcban, valamint az Anyajegy című, két hullaszállítóról szóló novellámat, méltó párjuk A fehér tigris című regény is. A három példázat tanulmányút volt idegen földre, részben olyasfajta eredményeket is hozott, amelyeket később beépítettem írói munkásságomba. De ahogy rátaláltam az irodalomnak arra a kis területére, ami csak az enyém, ráébredtem, hogy jobb, ha az írók is megmaradnak a saját felségterületükön.
– Hogyan határolná el a saját birodalmát?
– Szerintem nem csak az jellemző rám, hogy a valóság és a fantázia határán egyensúlyozok. Munkáimban van egy olyan senki másra nem hasonlító érzelmi töltés, ami nélkül a műveim meghalnának. Nem tudom, minek nevezzem ezt, mert látszólag ellentmondó fogalmakkal írható körül. Tréfából szoktuk mondani: a prózaírói életmű nem más, mint annak beismerése, hogy nem tudunk verset írni. Talán prózában megírt lírának is hívhatnám írásaimat, és bennük azt a valamit, amiben együtt él a derű és a szomorúság. De nem csak a kettő keveredése. Nálam ez a két dolog egy és ugyanaz. Erről tanúskodik egy kötetem címe: Buddha szomorú.
– Gondolom, e bölcs szomorúságot fokozza az a tudat, hogy az emberek egyre kevésbé olvasnak.
– Amíg a világ világ, olvasók is lesznek, most is vannak – ahogy békebelibb korokban is voltak – nem olvasók. Tény, hogy a múlt század közepéig létezett egy nagyon erős magyar népi kultúra, amelyet a hatalom 1945 után tudatosan elsorvasztott, bár az újjáteremtésére is vannak kísérletek. Tény és való, itt és most is léteznek olyan látható és láthatatlan erők, amelyek megpróbálják leszoktatni az embereket az olvasásról és a gondolkodásról. Pedig mind az internet, mind a televízió alkalmas lenne arra is, hogy a legnemesebb kultúrát közvetítse. Az olvasásról még sem mondhatunk le, hiszen a magyar nyelvhez kapcsolódik. A nyelv s annak égi mása, a leírt szóhoz kötődő irodalom pedig olyan kincs, amit semmilyen más közvetítő eszköz le nem cserélhet, hiszen szervesen összekapcsolódik a lélekkel. Hiszek abban, hogy az általános butítás sem tarthat a végtelenségig. Szerintem a nép, az emberiség előbb-utóbb újra ráébred arra, hogy sem az ember, sem a világ nem pusztán anyagi képződmény és hogy létezik egy mindennél fontosabb szellemi létszint is, amelynek a harmóniája nélkül minden értelmetlen. Én annak dacára is optimista vagyok, hogy a szellemiek tekintetében most meglehetősen rosszul állunk. Bizakodom. Egyrészt azért is, mert a világ nem azért született meg, hogy galád módon elpusztuljon. Másrészt, bármelyik kor, bármelyik nemzet irodalmából emelünk ki egy kötetet, előbb-utóbb rátalálunk valamiféle apokaliptikus jóslatra, vagy legalábbis arra a mondatra, hogy „ilyen ócska kor a világtörténelemben nem volt, mint a mostani”. De eddig még egyszer sem jött el a világ vége. Mindig kivágta magát az emberiség. Hol világraszóló katasztrófákkal, hol pedig valamiféle szelídebb pozitív sokkal. Hívőként azért imádkozom, hogy az emberiség ezúttal térjen észhez pusztító kataklizmák nélkül is.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
