Méhes György kilencvenéves

Az ízes-muzsikás székely magyar nyelvezet és az újkori tündérmesék írója, a sikeres dráma- és vígjátékszerző, a békebeli és a jelenkori erdélyi életet megörökítő regényfolyam alkotója, a Kossuth-díjas (2002) Méhes György vasárnap ünnepli kilencvenedik születésnapját. Még mindig kevesen tudják róla, hogy a bűvös tollú stílusművész 1958-ban megjelent meseregényével, a Rapsonné várával megmentette az erdélyi magyar lányokat Ceausescu ördögi tervétől. A román diktátor, akár a regénybeli gonosz királynő, Rapsonné, a szép és életerős székelyföldi lányokat elkezdte áttelepíteni Óromániába. A nyugati világ a regény hatására állíttatta le a programot. Másik kiemelkedő regényét, a Világhíres Miklóst a művészsors egyik legszebb és hitelesebb költői példázatregényeként emlegetjük. A gyerekeket és a gyermeki, fiatalkori nyitottságukat őrző felnőtteket egyaránt megszólítja a Szikra Ferkó című regény, amelyben az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak állít emléket. Mesenovellái, a Virágvarázsló, a Gyöngyharmat Palkó, az Óbejó is úgy vezérlik át olvasóikat a fantázia birodalmába, hogy burkoltan véleményt formáltak az ötvenes, hatvanas évek erdélyi és anyaországi diktatúrájáról. Stílusának kialakulásában a szülőfalu, Székelyudvarhely és mindenekelőtt nagymamája, „nannyó” meséi játszottak döntő szerepet. És hatottak rá a Kolozsvári Református Kollégiumban Áprily Lajos izgalmas és élményszerű irodalomórái.
A második világháború végéig ellenzéki lapok – a Pásztortűz, az Ellenzék, a Keleti Újság – író-szerkesztőjeként válhatott az ötvenes években ellehetetlenített erdélyi polgári magyar újságírás egyedi képviselőjévé. A háború után, a diktatúrában egy ideig szinte csak az említett meséi jelenhettek meg, amelyek ugyanakkor világhírűvé tették. Úgy keletkeztek, hogy az ötvenes években esténként a lányának és a fiának mesélte el – immár egészen átalakítva, sajátjává formálva – „nannyó” régi történeteit. Felesége, életének hűséges társa, akit mind a mai napig gyászol, rábeszélte, hogy vesse papírra meséit, hiszen gyönyörűek. Igaza volt, mint mindig – szokta mondani Méhes György.
Az író hatvanas-hetvenes években kibontakozó színpadi sikereit a Harminchárom névtelen levél című, kacagtatóan keserű szatíra nyitotta meg Kolozsváron. Tizenkét színpadi művével fokozatosan vált a kolozsvári, a nagyváradi, a temesvári, a sepsiszentgyörgyi, a budapesti, a délvidéki és a németországi színházak ünnepelt szerzőjévé. Történelmi példázatművekben, a Noé bárkája, a Barbár komédia című alkotásokban tűzte tollhegyre az erdélyi magyarság román és szovjet hatalom általi elnyomatását. A hatvanas években, tizenöt nagy sikerű temesvári előadás után, a román cenzor betiltatta az S. O. S., ki válik itt sóbálvánnyá című szatíráját, mert rájött, hogy a műben szereplő sóhivatal nem más, mint a „szentséges kommunista párt”.
Ahogy drámáiban az anyaországi szocializmus és az erdélyi román diktatúra enciklopédistája lett, úgy vált Méhes György a nagyregényeiben az erdélyi múlt, a félmúlt és a jelen megörökítőjévé.