A megszállott értékhalász

A Fiumei úti sírkertben ma délután két órakor temetik a június 16-án elhunyt Domokos Mátyást, a legendás hírű esztétát, kritikust, szerkesztőt, az újkori irodalom egyik legkonokabb, megszállott értékhalászát. Gyászunkat enyhíti, hogy őt már életében klasszikussá avatta életművének rendkívülisége, erkölcsi tisztasága.
Hogy valójában kit is veszíttetünk el személyében, arról legékesebben saját szakmai önvallomása tanúskodik. Domokos Mátyás szerint a kritikusi ars poetica elsősorban magatartás, intellektuális és morális értelemben egyaránt jóhiszemű törekvés a művek varázstükrében megjelenő világok megértésére a legmagasabb rendű igényesség jegyében. Az irodalomtörténésznek szerinte nem lehet a feladata a kizárólagosságra törekvő orientáció, a megfellebbezhetetlennek vélt rangsorolás konkrét alkotók, művészi magatartásformák, vagy művek között. Azok közé a kevesek közé tartozott, aki óva intette nemcsak az írókat, hanem a kritikustársakat is attól, hogy a művészetek virágoskertjét valamiféle kegyetlen kertészollóval a saját képükre akarják formálni. Tette ezt a hatvanas-hetvenes években, amikor az úgynevezett mértékadó esztéták ideológiai szempontú hierarchiát próbáltak ráerőltetni a művészetekre. Domokos Mátyás később is bátran nyilvánított ellenvéleményt a hetvenes évektől mindmáig tartó ideológia és értékmentesség kizárólagosságával az úgynevezett királycsináló irodalmárok megfellebbezhetetlen nagyképűségével is szembefordulván. Írásban, szóban is kifejtette, hogy nemcsak a művészek, hanem a tudósok között is dívik a dilettantizmus, ami a kritikusok esetében elsősorban abban nyilvánul meg, hogy elbeszélnek az irodalom feje fölött.
Domokos Mátyást igazságszeretete, igényessége és bátorsága pályája kezdetén mellőzötté tette, a Rajk-per idején kizárták az Eötvös Kollégiumból, könyvtárosként kezdte pályáját. Az enyhülés átmeneti hullámának 1953-as esztendejében került a Szépirodalmi Könyvkiadóba, ahol az intézmény megszűnéséig tartozott azon kevesek közé, akik lektorként, szerkesztőként vállalták az új tehetségek fölfedezésének kockázatát. Az irodalomszervezői munka mellett volt energiája ragyogó tanulmány- és esszékötetek sorozatának megalkotására is, amelyek hiteles bizonyítékai voltak kritikusi ars poeticájának. Csak a tallózás igényével: az Ugyanarról másképpen, az Átkelés, áttűnés, a Varázstükrök között című köteteinek címei is már az első pillanatban fölkeltették az érdeklődő olvasók figyelmét. Érzékletes nyelvhasználatával is elütött a „különböző irodalmi divatszenzációk farsangolásának” egyen-magatartásaitól. Kerülte a szakzsargont, de óvta önmagát a mindenáronvaló eredetieskedés túlzásaitól is. Hajlandó volt késhegyig menő küzdelmet folytatni megcsontosodott előítéletekkel, például akkor hívta föl a figyelmet Tömörkény István korszakalkotó prózájára, amikor az úgynevezett regionalizmust divat volt idejétmúlttá hazudni. Kíméletlenül harcolt az elavult kánonok ellen is, a kilencvenes évek elején, a posztmodernizmus és az üzenetmentes szövegirodalom kizárólagosságának korában a mágikus szintézisteremtők, Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor mellett tette el a voksát. Hitet tett az úgynevezett vidékiségük, a nemzeti elkötelezettség és a szociális érzékenység miatt sokak által leminősített, kimosolygott kiemelkedő tehetségek mellett, de új szempontokkal gazdagította az elismert élő klasszikusok, Németh László, Illyés Gyula, Határ Győző értékelését is. A Szépirodalmi Könyvkiadó megszűnése után emberfölötti erővel teremtette meg és tette fogalommá a Nap Kiadó két sorozatát. Konok idő és In memoriam című köteteivel olykor irodalomtörténészként, máskor alkotószerkesztőként, televíziós és rádiós műsorok szerkesztőjeként is vállalta az irodalom lelkiismeretének szerepét, méltatlanul agyonhallgatott íróóriások, Füst Milán, Weöres Sándor, Fodor András életművének újrafölfedezését.