A színészkirály gyásza

Harminc évvel ezelőtt, június 4-én, Trianon gyásznapján a debreceni Művész Moziban bármi hihetetlenül is hangzik, a magyar filmművészet egyik legnagyobb teljesítményét, Huszárik Zoltán Szindbád című mozgóképes látomását játszották Krúdy Gyula művei nyomán. A címszerepet Latinovits Zoltán, a színészkirály alakította. A békebeli Magyarországot is újjáélesztő film, sőt elsősorban a magyar dzsentrit életre keltő Latinovits Zoltán mélyen búgó gordonkahangja mindenkinek emlékezetébe idézte Magyarország nagy romlásának akkor titkos emléknapját is. 1920. június 4-ét, amikor az első világháborúban győztes nagyhatalmak első számú bűnbakká tették Magyarországot a világégésért. És barbár módon megcsonkították azt az országot, amely harmonikus geopolitikai egységet és európai szintű kultúrát teremtett Európa közepén. A hóhérosmunkát közvetlenül segítette az 1918-as szégyenteljes őszirózsás forradalom, Károlyi Mihály árulása, továbbá jó ürügyet szolgáltatott a beavatkozásra az 1919-es, Tanácsköztársaság néven elhíresült vörös puccs is. 1920. június 4-én hazánk területe kétharmadára csökkent, lakosságának több mint egyharmada került határainkon túlra. Éppen ezért, amikor azon az 1976-os szomorú június 4-i napon Latinovits Zoltán Szindbádként a filmvászonról kimondta a kérdést – Vajon hányan vagyunk még, akiknek jelent valamit az a szó: magyarnak lenni? – mindenki ugyanarra gondolt Debrecenben. De talán az egész országban is eszébe jutott a tisztességes embereknek, hogy mi is történt velünk 1920-ban.
És egyszer csak futótűzként terjedt el a moziban: Latinovits Zoltán meghalt. Ott, ahol egyedül érezte jól magát, Balatonszemesen a vonat elé vetette magát, néhány kilométerre attól a helytől, ahol József Attila tragikus halála is bekövetkezett. Talán véletlenül történt így, talán nem, már soha nem tudjuk meg. Ám a Nagy Rendező, Teremtő, Sors dramaturgiájának köszönhetően azóta tökéletesen összefonódott 1920. és 1976. június 4-e, kettős gyásznappá nemesült. A korábbi napon hazánkat indították el idegen hatalmak egy olyan lejtőn, amelyen olykor úgy tűnik, mind a mai napig csak hanyatlási szünetek voltak, megállás nincs. A másik a közelibb, az éppen harminc esztendeje történt tragédia pontot tett minden idők legnagyobb magyar férfi színésze és előadóművésze létdrámájának végére. A tehetséggyilkosságra kiképzett percemberkék halálba kergették Szindbádot, Savonarola és Cipolla alakjának színpadi megformálóját, Ady, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor költeményeinek újjáteremtőjét. Nagy-Magyarország és a színészkirály halálára, ma még inkább úgy érezzük, nem véletlenül kell ugyanazon a napon emlékeznünk. Ezt konkrétan is igazolni tudja e sorok írója, akit a véletlen az idén június 4-én Balatonszemesre sodort. Latinovits Zoltán sírját nemzetiszín szalagokkal, Nagy-Magyarországot ábrázoló kis kokárdákkal és jelvényekkel díszített virágcsokrok és koszorúk borítják. A színészkirály életében és halálában odaátról is gyászolja Magyarországot, és bizonyára szánakozik a rongyos kis maradék hazában élő földi honfitársain.