Aranyló és vérszagú napok

Buda Ferenc 1990 előtt aligha hitte, hogy valaha is rendszerváltozás lesz, és Kossuth-díjat kap. Pedig már a hatvanas években is úgy beszéltünk róla, hogy egyike legjelesebb költőinknek, de jó ideig persona non grata volt. Részben azért, mert Debrecenben nemzetőrként részt vett az 1956-os forradalomban, részben pedig azért, mert három 1956-os verséért egyéves börtönbüntetésre ítélték. Az amnesztia után számos, embléma értékű kötete is megjelent – Ébresszen aranysíp, Füvek példája, Holt számból búzaszál –, de egy vele készült interjúból idézve, „túl nagy egzisztenciát” csak a rendszerváltozás után teremthetett. Az idei könyvhétre látott napvilágot a Túl a falon – az én ötvenhatom című kötete a Holnap Kiadó gondozásában.

Rőt csillagos komor, kövér tankok teremtenek nyugalmat – idéztük 1990-ig titkon Rend című versét. Már azért is minimum állásvesztés járt, ha az ember utalt a költemény létezésére. Az új könyvben milyen a régi és az újabb versek aránya?
– A versek nagyobbik hányadát részint 1956 őszén írtam, részint az eseményeket közvetlenül követő időszakban, tehát november 4-e után. Szerepel a könyv elején az a három vers is, amiért bebörtönöztek, a Rend, a Pesten esik a hó és a Tizenöt-húsz éves halottak. Elég sokat írtam a börtönben is, az egyiket éppen a szabadulásom hajnalán. A második egység azokat a verseket tartalmazza, amelyeket akár több évtizeddel később is, de a forradalomra rímelve írtam, ezért vagy közvetlen, vagy metaforikus kapcsolatban vannak 1956-tal. Annak idején nem lehetett mindent leírni, de legalább a metaforákat kidolgoztuk.
– Hogyan él önben 1956 emléke, és ön szerint hogyan kellene élnie másokban?
– Hát hogy másokban hogyan kellene élnie, azt én nem határozhatom meg. Az én ötvenhatomba az aranyló, s egyben vér- és lőporfüstszagú tizenkét nap és a megszállás, szorongattatás téli éjszakáira rá következő börtönév egyaránt beletartozik. Akkori életem vízválasztójának tartom e másfél esztendőnyi időszakot. Maga a forradalom részint úgy él bennem, ahogy akkor, részint pedig úgy, ahogy most tekintünk rá vissza. Nekem könnyebb lett, 1956-nak nehezebb lett, mert nem könnyű azoknak ebbe beleélni magukat, akik jó esetben a résztvevőktől vagy jóhiszemű szemtanúktól hallottak róla. De egy gyereknek akár húsz, vagy tizenhét évvel ezelőtti eseményekről beszélni szinte mese. Pedig Arany Jánossal szólva: „Nem mese ez, gyermek”. De én nem hallgatok, elmondom a történteket. Ebben a kötetben is.
– Ha szabad ilyet kérdezni: most már pontot tesz az önben élő forradalom történetének végére, vagy van még mondandója?
– Természetesen nincsen befejezve a részemről sem 1956 históriája. Az ember forgatja magában a történteket, és azok is forgatják az embert. Éppen e hónap végéig köteleztem el magamat, hogy leadok erről egy írást a Forrásnak és a Székelyföldnek is. Nem mondanám sem tanulmánynak, sem esszének, sem a szó szoros értelmében szépprózának. Tűnődő emlékezésnek szánom. Nem is akarom, és nem is lehet besorolni valamilyen szokványos műfajba – de ami még nincsen egészen kész, arról nem célszerű beszélni.
– Ön azok közé a költők közé tartozik, akik ha nem is éppen szűkszavúak, de viszonylag ritkán szólalnak meg. Csak a legjavát írják meg annak, ami az emberből kikívánkozik. És ez látszik is a művek minőségén. Idézve egy régi kritikát: mind aranybetűbe van vésve. Tudom, hogy egy költőnek nehéz válaszolni a következő kérdésre, de mégis kíváncsi vagyok: készül-e valamire, ami nem visszaemlékezés?
– A minősítést köszönöm, de én nem tudhatom, milyen az, ami kijön belőlem. Tény, hogy valóban ritkán szólalok meg, és legalább „vasbetűket” akarok formálni. A kérdés második felére válaszolva, nyugodtan föl lehet tenni, hiszen sok mindenre készülök. Miközben írok, összegereblyézem annak a javát, amit eddig írtam ötven év alatt, s ebből egy igazi gyűjteményes kötetet szeretnék készíteni, amely szintén a Holnap Kiadónál lát majd napvilágot. Olyan verseket hagyok ki csupán, amelyek nem befolyásolják a rólam eddig kialakult képet.
– Olvasva a Forrást, azt tapasztaljuk, hogy prózában, esszében is hitelesen nyilatkozik meg. Tervez-e átfogó prózaepikai munkát?
– Hitelesség? Arra törekszem, hogy véletlenül se hazudjak. Több tervem van. Az egyik egy olyan írás, amit csak azért nem nevezhetek naplónak, mert nem mindennap írom. Az egyikre ön utalt a kérdésében, ezt a Forrás évekkel ezelőtt először Rendteremtés, aztán szerényebb címmel Rendkeresés címmel közölgette eddig, azt szeretném folytatni. Ennél nagyobb fába is belevágtam most a fejszémet, ám nem tudom, szabad-e, érdemes-e, illő-e elmondani? Elkezdtem megírni az életemet, amiből elképzelhető, hogy valami regényféleség is kikerekedik, de még csak az édesanyámnál tartok.
– Ön Debrecenben született, s mint földije, tudom, hogy az egy kicsit város is, de a szó jó értelmében falu is. Rövid pesti közjátékoktól eltekintve mindig is vidéken élt. Mondhatnánk, hűséges maradt a faluhoz és az alföldi homokhoz is, népes családjával. Hogy van a családja?
– Hadd helyesbítsek: Tiszakécske városi rangot élvez, de én továbbra is falunak tekintem. Onnan járok be a munkahelyemre, a kecskeméti Forrás szerkesztőségbe. Ebben is hőséges vagyok. Abban igaza van, hogy a családom népes, össze is jövünk, de szerteszéjjel élnek már az országban. Már mind a hat gyermekem felnőtt, s megszületett a negyedik unokám is.