A történelem fehér foltjainak feltérképezője

Kun Miklós történész azok közé a tudósok közé tartozik, akiknek írott munkáiban és filmjeiben egymás hatását erősítik az elmélyült kutatások és a közvetlenül átélt élmények. 1946-ban született a szovjet birodalom területén. Volt egyetemi oktató, tíz éven át a müncheni Szabad Európa Rádió különböző szerkesztőségeinek munkatársa. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem intézetvezető professzora. Buharinról, Trockijról, Sztálinról szóló könyveiben, interjúbeszélgetéseiben s az utóbbi hét esztendőben folyamatosan, főként a Hír TV-ben látható dokumentumfilmjeiben híven szólaltatja meg a történelem viharainak megperzseltjeit. Kun Miklós ma ünnepli hatvanadik születésnapját.

Egy ember életében meghatározó a szülőhelye. Meg az a nyelv, amelyet a környezetében hall gyerekkorában.
– Lehet, hogy én vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Egy Kasin nevű közép-oroszországi városkában születtem, ám nem jártam sem óvodába, sem bölcsődébe, így sokáig sajátos magyar mikroklíma vett körül. Heten voltunk a családban, ám csak anyám beszélt velem oroszul. Őt azonban alig láttam, mivel gyermekorvosként reggeltől estig dolgozott. Ezért évekig jószerint csak magyarul tudtam. Gyerekeknek való Móra- és Tömörkény-novellákat forgatva tanultam meg magyarul olvasni és írni. De hogy el ne felejtsem: egy első világháborús magyar hadifogoly is élt Kasin városában, aki – e száműzött település sok más lakójához hasonlóan – megjárta a gulágot. Désről származott, de nagyon fiatalon elkerült onnan. A magyar nyelvet addigra lényegében elfelejtette, oroszul – pár száz szót leszámítva – nem beszélt. Mai fejemmel úgy hiszem, nem annyira a „magyar kosztért” járt hozzánk majd mindennap délután gondozni a veteményeskertet és fát aprítani, inkább, mert olyan közegben élt, amely sohasem fogadta be. Désre pedig konokul nem akart visszatérni, „hiszen ott már a románok az urak” – mondogatta. És még volt néhány kéregető cigány család Kasinban. Nem tudtam úgy elmenni nagyanyámmal sétálni a parkba, hogy ne vegyék körül a „nagyságos asszonyt”. Színtiszta magyar nyelvet beszéltek ők is. Nem ismerték a határokat. A történelem hol a Távol-Keletre, hol a Kaukázusba sodorta őket, de amikor évek múlva megindultak hazafelé, a határ lezárult számukra, és foglyul ejtette őket.
– E történet olyan, akár egy kis novella. Nem gondolt még arra, hogy papírra veti az emlékeit?
– Történész vagyok, s eddig, Istennek hála, általában olyan kérdésekkel foglalkoztam, amelyekben távolságot tudtam tartani a tulajdon élményeim meg a történelem fehér foltjai között. Ezekben a napokban néhány érdekes kérdésen töröm a fejem. Miért volt az, hogy 1964-ben, nem sokkal a híres-hírhedt „kis októberi forradalom” előtt, amikor a legközelebbi tányérnyalói megbuktatták Hruscsovot, a szovjet kormányfő más pártvezetők kizárásával olyan bizalmas tárgyalásokat folytatott a vazallus államok vezetőivel, amelyek nyomán talán még megváltozhattak volna a jaltai országhatárok? Ketten, a cseh Antonín Novotny és a bolgár Todor Zsivkov – a szovjet belföldi árakon megszerzett, olcsó energiahordozók és a szovjet piac erőteljesebb kihasználása reményében – szorosabbra kívánták fűzni a kapcsolatokat Moszkvával. A prágai várnegyed, a Hradzsin lakója laza konföderációt és a szovjet csapatok befogadását ajánlotta Hruscsovnak. A bolgár pártvezetés pedig tizenhatodik tagköztársaságként egyenesen beterelte volna országát a szovjet akolba. De mindebből nem lett semmi. Abból sem, hogy Hruscsov első felindulásában felajánlotta Magyarországnak a határ menti magyar falvakat.
– Milyen területekről volt szó?
– Lényegében a beregszászi járásról. Hruscsov a maga jellegzetes pártapparátusi bikkfanyelvén azt mondta: „Százhúszezer magyar lakik ott. Döntsük el ezt a kérdést népszavazással… Nagyon jó lenne visszaadni őket. Ebből semmi problémánk nem keletkezne. A politikai haszon viszont kolosszális lenne.” Kádár azonban, úgy tűnik, kitért ez elől.
– Vajon mi motiválhatta Kádárt?
– A válasz kedvéért félretettem a készülő könyvem fejezeteit, amelyek az 1942 nyarán a legnagyobb titokban zajló szovjet–német különbéke-tárgyalásokról, Benes csehszlovák elnöknek a magyarság számára végzetesnek bizonyuló, 1943-as moszkvai megbeszéléseiről, az orosz politikai emigránsok 1956-os magyarbarát szolidaritási akcióiról, valamint Vorosilov marsall kacskaringós életének egy-egy periódusáról szólnak. Az életrajzi novellák megírása szerintem teljes nyugalmat igényel. Néhány hétre ki kellene kapcsolni a mobiltelefonomat. De erre eddig soha nem voltam képes.
– Ennyi ismerőse és barátja van?
– Ó, rengeteg, és nem csak idehaza. Négy olyan jó barátra tettem szert életem egy-egy szakaszában, akikkel időnként többéves „kihagyás” után is ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Az első egy minden mókára hajlandó orosz orvos, akit fiatalkorában Budapestről békítettem telefonon színésznő barátnőjével, ma az USA-ban eszi az emigránsok keserű kenyerét. Nemrég az interneten találtam rá tudományos dolgozatai nyomán, s tízéves szünet után a régi aszfaltbetyáros hangon elevenedett fel a barátságunk. Aztán van egy szlovák kollégám. Zárkózott ember, akivel az 1970-es évek elején közös dunántúli kirándulásunk során cseréltünk eszmét napokon át, nem sokkal régiónk közös, 1968-as tragédiája után. Ma országa egyik legismertebb történésze, egyben a száraz fehérborok híres szakértője. A harmadik jó barátba egy amszterdami székhelyű nemzetközi intézet folyosóján botlottam bele első nyugati utamon, még 1975-ben. Az anarchista fiatalember akkor segédkönyvtáros volt. Ma ennek a híres intézmények az igazgatója. Rég levágatta hosszú haját, és a világ minden országában nagy tisztelet övezte tudós vendég. Nemzedékem tagjaihoz hasonlóan mostanában hirtelen megöregedett. Egyedül egy angliai fényképész, az Oroszországgal foglalkozó legnagyobb fotógyűjtemény tulajdonosa nem változott. Ő szinte hetente hív. Több közös vállalkozásunkat követően most újra közös könyvet akarunk írni Moszkvai Bábel címmel. Benne körüljárjuk az előző évszázad eseményeit egy-egy régi és mai, ugyanazt a nevezetes épületet ábrázoló fénykép nyomán. Vagy mégsem? Nagyon sok idő kellene hozzá, amely viszont szamárbőrként fogy.