Lauri Otonkoski nem költőnek készült. A Sibelius Akadémián vált fuvolaművésszé, zenetanárrá, s a zenei tanulmányai közben lett író. Vallomását idézve: „Huszonkét éves voltam, amikor először megtaláltam egy, a saját nyelvemen, személyesen nekem szóló verset. Pár év telt el, amíg elolvastam egy teljes költői művet, Pentti Saarista Ajtó és út című kötetét. Jól mentek a dolgok. Aztán meghalt a fiam, és a valóság, az igazi, erős, minden lehetséges partjával rémisztő élet belépett az ajtón. Az írás lehet, hogy sokak számára terápia, mint ahogy ez a kezdőknél gyakori, de nekem ott tátongott az a tény, az az üres tér, amelyet egy lélegző ember hagy maga után.”
Otonkoskinak azóta számos zeneelméleti munkája, verseskönyve és prózai munkája látott napvilágot, a Tengervízégből lehulló angyalok című kötetében intellektuális, fanyar haiku-formamunkák és áradó szabad versek váltogatják egymást. Műveiben saját bevallása szerint alapvetően fontos szerepet játszik a zeneiség, de prózaversek is megjelennek könyveiben. Ideálja az abszolút, a tiszta költészet. A költőnek szerinte tisztában kell lennie a hagyománnyal, de nem szabad a tradíciókat hierarchiaként követni, hanem el kell jutnia az archetípusok ezer szólamú birodalmába.
A világirodalomról szólva elmondta, hogy hihetetlenül udvariasan és tisztelettel viszonyul mások műveihez, mint ahogy az élet minden jelenségéhez. Szerinte egy költőnek nagyon fontos tudnia, hogy kihez akar és kihez nem akar hasonlítani. A pozitív példa számára Walt Whitman, a negatív Allen Ginsberg, ugyanis Ginsberg a maga látszólag sokoldalú, hipster, beat költészetével egyetlen gesztust képes csupán kiteljesíteni, Whitman viszont a maga áradó expresszionizmusával olyan, mint egy tutti quantikat megszólaltatni képes zenekar. A magyar költők közül ismeri és tiszteli József Attila, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor líráját. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy járt itt a rendszerváltozás korában is, így ismeri a magyar emberek akkori és jelenlegi alaphangulatát. Úgy érzi, hogy földünknek és Közép-Európának is az állandó változatosság a legfőbb jellemzője. Hogy ez jó az emberiségnek, vagy nem, ki tudja? Otonkoski szerint tény, hogy a mai világról az üzleti szféra megpróbál optimista képet kisugározni, de az értelmiségiek, a művészek egészen másként, ha úgy tetszik, sötétebben, apokaliptikusan látnak. „Lehet, hogy mi, művészek ülünk valamiféle sötét keszonban, s az övék, az optimista üzletembereké a valódi világ. Jó lenne, ha így lenne, de, sajnos, mintha inkább a fordítottja lenne igaz. Valószínűbb, hogy ők teremtettek egy szépnek, optimistának tűnő, de hamis világot, s nekünk, intellektueleknek van igazunk. A választ azért is nehéz megadni, mert a kétféle világ olyannyira izolálódott, hogy képtelen egymásnak üzeneteket közvetíteni. Bármennyire is nehéz, mégis, csak azért is, szeretnék hinni a sokarcú Európa jövőjében” – fejezte be beszélgetésünket a költő.
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
