Falvak, ahol élnünk kellene

Az ember valahogy mégis mindig a Völgybe ér. Főleg akkor, ha megfogadja, hogy az EFOTT-tól a Szigetig az idén tényleg pihen, és nem költi lángosra, fröccsre meg vonatjegyre a nyaraláspénzt. Aztán jönnek a hírek. S az ember látja, hogy megnyílt. Jönnek az sms-ek. Hogy az idei, a tizennyolcadik jobb, mint a tavalyi. Kezd nyugtalankodni. Jönnek a telefonok is, a háttérben koncerthangok. Olyankor a potenciális Völgy-látogató már toporzékol. Kiütközik rajta a Budapest-allergia, és másnap egy sátorral, a nyaraláspénzzel és a hátizsákra kötött bakanccsal kisomfordál a Délibe. Hirtelen úgy tűnik neki, mintha sokkal jobban sütne a nap, és ez a világ a létező világok legjobbika lenne, amelynek központja valahol Kapolcs és Taliándörögd között helyezkedik el. Elégedetten dől hátra, bele az ülésekbe ragadt MÁV-piszokba, és elindul.
Este már ott van. Természetesen mindenki szembejön, barátok rángatnak, hogy megmutassák, hol laknak, melyik a legjobb szakács, hol van a legnagyobb lángos és melyik a legolcsóbb pálinkakimérés; úgy mutatják a völgyet, mintha az övék volna, mintha otthon lennének, és ami azt illeti, otthon vannak – otthon vagyunk –, tizenvalahány éve tudjuk, hol a kisközért, a templom, a kocsma, a sátorhely, úgy gyalogolunk, stoppolunk, csigabuszozunk Monostorapáti, Kapolcs, Taliándörögd, Öcs és Pula között, mintha csak furcsa, idegenben töltött idő lett volna az elmúlt egy év.
Az idén Apáti az első hazai mobilfilmfesztivál mellett a tömegigényeké, Petendet pedig a vásár uralja, célszerű hát rögtön Kapolcson maradni. És Kapolcson belefutunk Nagy Feró koncertjébe, Feró zabolázhatatlan, ezért mindig hiteles, mesél az ántivilágról, taps, mesél a korról, amikor születtünk, döbbent némaság. Itt, az Eger-patak partján (az egykor megannyi malmot hajtó, aztán a bauxitbányák s a halastavak miatti bánatában kiszáradt patakban két évtized után újból víz csobog) vannak a legjobb dzsesszprogramok: Balázs Elemér, Oláh Kálmán és Dés László váltja egymást. A csendre vágyók esténként Kapolcson a templom lépcsőin váltják a világot – ráfér.
Aztán tovább, Taliándörögdre – a falu, ahol élni kellene –; a zöld udvarba. Greenpeace-ék komolyan veszik. Nemcsak jelszavakkal operálnak, nemcsak aláírást gyűjtenek a verespataki bánya, a génmanipulált élelmiszer meg a vasutak megszüntetése ellen, de terjesztik a bioháztartás ábécéjét is, és behálózzák a legfiatalabbakat is: a profit nem minden, élni lehet máshogy is. Este a Szolnoki Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskola sátra a menedék az eső elől, az étlap kitűnő, a koncert még jobb: a Cabaret Medranót nem engedik le a színpadról, Kamondy Imre és csapata a lehetetlent produkálja. Másnap elveszetten kóválygunk Szőke András osztályfőnöki órája, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által szervezett Örökségvölgy programjai, a nemzetiségek padjai, a kocsma meg a csigabusz megállója között: ennyi programból egyszerűen nem lehet választani.
Öcs a csángóké. Márta Istvánék hatvan gyimesi és moldvai hagyományőrzőt hívtak a Völgybe. A szemerkélő esőben felhangzó csángó himnuszt a legedzettebbje is fátyolosodó szemmel fogadja. A kőfejtőben európai és Európán túli világzenészek lépnek fel, utóbbira példa a szibériai Huun-Huur-Tu: a torokhangon éneklő férfiak az érintetlen erdőkről mesélnek.
Végül a törzsvendégek, akik nélkül a Völgy nem az lenne, ami: Cseh Tamás a Balaton-felvidék utolsó mohikánjaként újból és újból elénekli csendes dalait, ezúttal Másik János és Bereményi Géza is bátorítja, az ősvölgylakó Hobo is feltűnik, s esténként Dinnyés József daltulajdonos hangja tölti meg a dörögdi református templomot, mint mindig. És itt van Dresch Mihály, Palya Bea és Szalóki Ági, itt van Csík János „fellegajtó-nyitogató” a hegedűjével, Unger Balázs hajnalokig veri a cimbalmot, s nekik köszönhetően a Völgy minden éjjel egy és egész, nagyon más, mint a többi nyári fesztivál.
A veszprémi vonaton nehezedő lélekkel közeledünk Pest felé. Maradnak az emlékek, a pajtákban kóstolt ízek, patakparton énekelt keservesek, a klastromnál látott- hallott improvizációk emlékei; maradnak a malmok, a napraforgóföldek. És maradnak a hat falu lakói, akik a tömeg és a média eltűntével is igyekeznek tervezni, termelni, építeni – élni.