Életének nagy részét vidéken töltötte, a hatvanas évek végétől haláláig a nagykállói könyvtár igazgatója volt. Magnetikus erőközpontja volt a nagykállói, nyíregyházi, debreceni ifjú titánokból és idősebb másként gondolkodókból kialakult értelmiségi holdudvarnak, közülük nem kevesen váltak a magyar szellemi élet meghatározó tényezőivé, köztük Antall István, a Magyar Rádió irodalmi rovatának munkatársa. A hetvenedik születési évfordulón ő tart megemlékezést a Nagykállói Városi Könyvtárnál és a temetőben. Most is őt kérdezzük a költőről.
– Ha jól tudom, az augusztus 9-i gyászünneppel a költő nem kerül le a napirendről.
– A mai nappal nem lezárul, hanem elkezdődik az emlékezés hoszszú folyamata. Halálának évfordulóján, szeptember közepén egy országos Ratkó József-szavalóverseny döntője lesz Nagykállóban. Szeptember 15-én tudományos emlékülést szervez a Nyíregyházi Főiskola Jóska tiszteletére. Megemlékező estre készül októberben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház is. És lesz még egy fontos esemény. Felelevenítjük a Ratkó József által teremtett hangos folyóiratot, amelynek Görömbei András, a Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalomtörténész-professzora, Nagy András László, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendezője és magam, akkor a nyíregyházi rádió munkatársaként voltak-voltunk a munkatársai, és Ratkó József volt a főszerkesztője. Erről a hangos folyóirat hagyományainak megfelelően közönség előtti rádiófelvételről fogunk megemlékezni, s minden alkalommal elzarándokolunk a nagykállói sírhoz. Több könyv sajtó alá rendezésére készülünk. Kiadjuk többek között a Hangsúly című folyóirat azon korszakának a repertóriumát, amit ő szerkesztett, a Kő alól című kéziratos kötetét és a hagyatékban talált, eddig kiadatlan műveket. Az emlékezések koronájának ígérkezik a Szememben éjszakázol című kötet, amelyben ötven pályatárs szólal meg Ratkóra emlékezve.
– Ön mint a költő ifjabb generációból talán a legközelibb barátja, hogyan értékeli most a költészetét az egykori élő legenda visszfényében?
– Időben minél távolabb kerülök az élő Ratkó Józseftől, annál közelebb kerül hozzám a költészete. Mint nagyon bensőséges barátnak, örökösen ellenőrizni kell magamat: tényleg akkora költő volt-e ő, mint amilyennek akkor éreztem, hiszen akkor még elevenen hatott és működött a személyisége varázsa. S ha van valami, amit nagyon fontosnak érzek, és mindennél aktuálisabbnak ebben a pillanatban is, az a mondása: jobban tudjuk a jövőt a múltnál. Azaz szerinte a magyar gondolkodó missziója nem kevesebb, mint a múlt, a jelen és a jövendő szentháromságának helyreállítása, és hogy a jelenkor emberének ugyanannyira pontos képe kell legyen a történelemről, a múltról, mint amilyen pontos elképzelése van a jövendőről is. Ezt kérte számon azon az értékellenes társadalmi rendszeren, amiben élni kényszerült. A költő markáns és jellegzetes történelemszemléletét mi sem tükrözi ékesebben, mint hogy a közelmúltban elkezdtem 1956-os Ratkó-verseket keresni. És nem kellett keresni. Ő volt az első, aki Nagy Imre nevét nyíltan leírta egy versben: „A holtak deresén / Nagy Imrét ki üti? / Ki gyújtja föl Dózsa György gyönyörű koronáját, / vastrónját ki gyújtja föl? Akad e / hóhér az éjszaka-arcú urak közt? / Nem, nem akad, Nekünk kell / megszülni, fölnevelni, / etetni őket is.” Ezek a sorok csak úgy jelenhettek meg a Törvénytelen halottaim című, 1975-ös kötetben, hogy lábjegyzetben alákerült: a szerző természetesen az 1886–1942-ig élt sárrétudvari őstehetség parasztköltőre gondolt. Csakhogy mindenki tudta, valójában kiről is van szó. S amikor hozzámondtam négy sort a Tánc című versből: „Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz, / történelme soha / el nem évülő priusz”, akkor pontosan tudtuk és tudjuk ma is, hogy Jóska minden egyes föld alatt nyugvó elődünket számon tartotta, akár a Törvénytelen halottaimban, akár a Halott halottaimban.
– Hallhatnánk néhány szót az élő legendáról, barátságukról?
– Jóskának nagy rajongótábora volt Nagykállóban, a nyíregyházi főiskolán és Debrecenben is. Én akkor a szó jó értelmében szabadelvű, vérbeli diákújságot szerkesztettem a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán. Egyre többen rágták a fülemet: meg kell ismerkedned Ratkóval. Elcipeltek egy kocsmába, a Zöld elefánt nevű műintézménybe, s ott ült a nagy költő híveinek karéjában. Lepergett előttem egy tipikus napja, amelyen minden barátjának minden személyes és munkahelyi problémáját igyekezett megoldani, s eközben a háttérbe szorított Béres József híres cseppjeinek legitimálásáért is küszködött. Nem sokkal ezután belépett a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójának ajtaján, kalapban, nagykabátban, és annyit mondott: „Hallgatom a műsoraidat, tetszenek.” Azt se tudtam a megtiszteltetéstől, mit mondjak. Onnantól elkezdődött az egy életre szóló közös munkálkodás. Barátságunkat az a közös, kilátástalan küzdelem edzette véglegessé, amit Jóska egyik fő mániájának megvalósításáért folytattunk. Élete végéig írott és hiteles, megyei irodalmi folyóiratot akart létrehozni, de ezt rendre megakadályozta a szabolcsi pártvezetés. Samu András, a nyíregyházi rádió stúdióvezetője javasolta, hogy csináljunk egy hangos folyóiratot. A terv megvalósult, mégpedig közönség előtti rádiófelvétel formájában. Negyvenhárom folyóiratszámot hoztunk össze három év alatt Nyíregyházán, amire meghívtunk az országból olyan embereket, akiket Budapesten háttérbe szorítottak, többek között Nagy Gáspár, Czakó Gábor, Magyari Lajos, Kányádi Sándor, Szőllősy Zoltán volt műsorunk vendége. Egy nyugat-európai irodalmi számot nem engedett az Alföldben kinyomtatni a „pébé”, felolvastuk nálunk a rádióban. Nyíregyházán nem tudták, hogy ezt Hajdú-Biharban betiltották, csak akkor tört ki a botrány, amikor már elhangzott. Nem akartunk ellenzékiek lenni, azt gondoltuk, hogy az irodalomnak az a dolga, hogy mindent a lehető legőszintébben kimondjon. Közös munkálkodásunk koronája volt a Segítsd a királyt! című Ratkó-dráma, amelyről senki nem hitte el, hogy kész lesz idejében, mert egy emelettel lejjebb, a művelődési ház egyik szobájában Jóska még írta az utolsó jelenetet, mi meg már az első felvonást vettük fel a közönség előtt. A szünetben fénymásoltuk a kéziratot, s a színészek onnan olvasták fel az anyagot. Az élő folyóiratnak leírhatatlan varázsa volt. Jóska életében egyszer szerkesztőnek érezhette magát, aki nemcsak más lapoknak kommendál fiatal költőket, hanem ő maga válogat. Előbb vagy utóbb, de meg kell valósítanunk Ratkó József álmát: össze kellene végre hozni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében egy igazi magyar irodalmi folyóiratot.
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
