Üzenetek a kárpátaljaiaknak

A kárpátaljai Tiszaújlak 150 éves magyar tannyelvű iskolájának épületét végérvényesen kikezdte az idő: az épületet nyolc évvel ezelőtt életveszélyessé nyilvánították. Közel háromszáz diák és huszonhárom tanár a helyi óvoda apró termeibe költözött és tanult-tanított. Az egykor romos építményt az összefogás mára korszerű gimnáziummá varázsolta: szeptember elsejétől Tiszaújlak és a tizenöt-húsz kilométeres körzet több tiszaháti magyar településének diákjai újra beiratkozhatnak a tanintézménybe. Varga Gabriella, az Új Katedra című pedagógiai folyóirat társszerkesztője megszállott, éjt nappallá tévő munka, másfél évig tartó gyűjtés után ma nem mindennapi könyvtárral ajándékozza meg a tiszaújlakiakat.

Mi indította el Tiszaújlak felé, és mi volt az, ami ezt a vonzalmat ennyire megszilárdította?
– Három évvel ezelőtt Kassai-Kaszás Imre, a Térszínház színművésze hívta fel a figyelmemet a lakóvárosában, Dunakeszin tevékenykedő lelkes kis csapatra, amely Skripeczky István tiszaújlaki származású tanárember, önkormányzati képviselő irányításával támogatja az iskolaépítést. Nyaranta kivittek egy-egy csoportot kárpátaljai körutazásra, amelynek bevételét Cser Lajos vállalkozó minden esetben felajánlotta az iskolának. A következő évben, 2004-ben természetesen a buszon ültem magam is.
– Miért tartotta fontosnak, hogy könyvtárt gyűjtsön egy határon túli iskolának?
– Ha szertenézünk Kárpátalján, a magyar szó múltját látjuk, de jártam olyan vidékeken is, ahol magyar vezeték- és keresztnevet viselő gyermekek és felnőttek nem vagy alig szólaltak meg magyarul, mert nem ismerték az anyanyelvüket. Ezt azzal magyarázták, hogy évtizedeken keresztül nem volt a településen magyar iskola. Ebből is látszik, hogy a magyar nyelv jelenét ebben a földrajzi régióban az iskola jelenti. És természetesen a templom… Nem véletlenül kérte tőlünk Reményik Sándor, hogy ne hagyjuk egyiket se. Ahhoz azonban, hogy a magyar nyelvnek jövője is legyen, szükség van könyvekre, könyvtárakra. E felismerés alapján határoztam el, hogy a tiszaújlaki iskola újbóli megnyitásakor egy kisebb könyvtárnyi gyűjteménnyel lepem meg a Tisza túloldalára szakadt honfitársaimat, de ez nem a szokásos értelemben vett könyvtár lesz, hanem olyan, amely a szerzők kézzel írott üzenetét is tartalmazza: dedikált könyvtár lesz.
– Már az is lenyűgöző, hogy Varga Gabriella néhány önzetlen segítőtárssal közösen összeszedte a könyveket, a minőségre is figyelve. De az, hogy a művek jelentős része dedikálva is van, több, mint csoda.
– Erdélyi származásúként a határon túli területek iránt különös érzékenységgel viseltetek, kell-e hát mondanom, a december 5-i népszavazás kudarca mennyire megviselt? Úgy éreztem, nem létezik anynyi mód, eszköz és jel, amennyivel biztosítani tudnánk a határon túliakat, hogy a látszat ellenére mégsem hagytuk cserben őket. Az akciót a Tiszta Hang Polgári Kör és a Napsziget a művészetekért című kulturális, művészeti folyóirat hirdette meg 2005 tavaszán. Felhívást intéztünk a kortárs írókhoz, költőkhöz és tankönyvszerzőkhöz, hogy ajánljanak fel munkáikból egy-egy példányt, s írják bele a tiszaújlaki iskola tanárainak, diákjainak és rajtuk keresztül Kárpátalja egész magyarságának szóló üzenetüket. Tyentés László mérnöknek köszönhetem a legtöbbet, aki saját gépkocsijával szállította a könyveket. Az ünnepi könyvhét remek alkalom volt a dedikáltatásokra. Naponta átnéztük a dedikálók névsorát és a dedikálások helyszínét, szatyrokba csomagoltuk az aznapi köteteket, s vittük a Vörösmarty térre. Máskor becsöngettünk egy-egy kötettel az írók otthonába. Ilyenkor rendszerint négy-öt könyvvel távoztunk…
– Hány könyvet sikerült ilyen módon összegyűjteni?
– A folyóiratokkal együtt a könyvek száma csaknem ezer. Természetesen a könyvek nem mindegyike dedikált, sok köztük a klaszszikus mű, lexikon és antológia, s valamennyi íróhoz sem jutottunk el. Ha azonban nemcsak a dedikálásokat, hanem a felajánlók üzeneteit is számba vesszük, akkor alig marad kötet kísérőszavak nélkül… Jókai Anna, Kányádi Sándor, Sütő András. Nincs értelme tovább sorolni. Simó József, a Czegei Wass Alapítvány elnöke például egy teljes Wass Albert-sorozatot ajánlott fel, s gyönyörű levelet írt hozzá a tiszaújlaki iskolának. Ilyen módon a negyven Wass Albert-könyv is üzenettel kísérve érkezik a tiszaújlaki iskolakönyvtárba. Vagy ha a Hangzó Helikon sorozat darabjait nézzük, amelyek egyik-egyik példányát a Sebő, a Kaláka vagy a Muzsikás együttes minden tagja aláírta, akkor az üzenő személyek száma már több, mint az üzenettel ellátott kötet. Nem tudjuk, miként jutott el felhívásunk Portugáliába, de Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye is elküldte postai úton emlékiratainak Becsület és kötelesség című kétkötetes kiadását.
– Érdekes lenne valamennyi bejegyzést egymás mellett látni…
– Erre is lesz mód. A dedikálásokat hat példányban kifénymásoltuk, és díszkötésben átadjuk az iskolának. A fedőlapra azt írjuk: Üzenetek a tiszaújlaki magyar iskolának. Polgári körünk egyik tagja, Éber Zsuzsa pedig vállalta és el is végezte a kézírások szkennelését, így CD-n is hozzáférhetővé vált a gyűjtemény. Ha az iskolának valaha lesz internetes honlapja, az egész világ láthatja majd, mit üzent az írótársadalom a tiszaújlakiaknak.
– Milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt a könyvtár átadása?
– Pokorni Zoltán a Mindentudás Egyeteme négy kötetét adományozta a könyvtárnak, s ezzel azt a gondolatot ébresztette fel bennem, hogy a tiszaújlaki iskola legyen a Mindentudás Középiskolája. Ez persze nem lehet, azt azonban nagyon szeretném, ha Pokorni Zoltán leveléből egy mondatot mind a tanárok, mind a diákok erősen megszívlelnének: „A nem tudás értetlenné és közönyössé tesz, amire az egyes ember és a közösség szemszögéből is mint az egyik legnagyobb veszedelemre tekintek. Olyanná tesz, mint amilyen a málló kődarab, ami alkalmatlan arra, hogy csiszolják, épületet emeljenek belőle.” Én már csak eredményes, jó utat kívánhatok a „mindentudás” felé…