A forradalom írói

„Elvisz engemet az ávó / Nem mehetek a babámhó / Meglett amitől félt anyu / Gézukából lesz vértanyu” – írja egyik vitriolos bökversében Béri Géza, aki Magyarországon, e különleges költőfátumokat, mártíriumokat sorozatban gyártó honban is a legmostohább sorsúak közé tartozott.

Ahogy a fia, ifjú Béri Géza írja édesapjának 1992-es, első, kései posztumusz verseskönyvének utószavában: Béri Géza alig húszéves volt, de már öntudatos költő, jó néhány költeményt és műfordítást hagyva maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel indult 1953 nyarán a Gyorskocsi utcába.
Ami miatt börtönbe került: kéziratos antikommunista versek és nyíltan vállalt hazaszeretet és rendszerellenesség minősítik a gondolatokért, eszmékért büntető szocialista diktatúrát. Nyilván nem töprengett akkor sem, s talán később sem azon, miféle keserves sors jut neki osztályrészül a szabadlábon töltött esztendők után. 1953–56-ig a váci börtön mindennapjaival volt elfoglalva. Egy cellába került Gérecz Attilával, 1956 költő mártírjával, s életre szóló barátságot kötött Kárpáti Kamillal. A Stádium Kiadó, amelyet Kárpáti Kamil 1988-ban hozott létre, megjelentette 1991-ben Gérecz Attila, 1992-ben Béri Géza költeményeit és prózai írásait.
E három jelentős költő barátságát a váci börtönévek edzették életre szólóan hitelessé. Béri Géza volt olyan szerencsés, hogy 1954-ben elolvashatta Gérecz Attila Így bocskorosan című első versét. Együtt hozták létre részben „fejben”, részben kis papírfecnikre írva a váci fegyház udvarának kis füves részén azokat az antológiákat, amelyek később Füveskert könyvek néven jelentek meg, féllegális, illetve nyugati kiadásokban. Az első teljességre törekvő, engedélyezett összkiadás 1995-ben látott napvilágot a Stádium Kiadó gondozásában. A hat legjelentősebb füveskertes író, költő, műfordító (az élők: Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, az elhunytak: Gérecz Attila, Tollas Tibor, Szathmáry György, Béri Géza) és a többiek, a kötetek megszerkesztésével adtak értelmet a börtönéveknek.
Béri Gézát a forradalom szabadította ki a börtönből, s a Széna téren és a Várban vett részt a szovjet megszállók elleni szabadságküzdelemben. Neki egyetlen könyve sem jelenhetett meg a Kádár-korszakban. Két 1975-ös antológia, a Külvárosi jeladás és a Versmondók könyve adott némi balzsamot a sajgó stigmára, amit az agyonhallgatás okozott. Béri Géza 1979 karácsonyán önkezével vetett véget életének. Tragédiájára magyarázatot ad költeményeinek vezérfonala, a börtönt követő évek szüntelen szorongása, rettegése. Az Életfogytiglan című versében fogalmazza meg, hogy még a börtönben is jobban érezte magát, mint Kádár Magyarországán: „Legalább séta volt, sütött néha a nap / de tudtam, hogy rab vagyok, aki szabadulhat”. Kádár János kinti Magyarországát a látszatamnesztia sem tette sem jobbá, sem élhetőbbé.