Az Erkel Színház nulladik nekrológja

Az Erkel Színház nem életveszélyes. Az utolsó évad megtartható, a ház kinyitható. Ezeket a megállapításokat tartalmazza az az immár sokadik szakvélemény, amelyet a Magyar Állami Operaház miniszteri biztosa, Vass Lajos rendelt meg. Nem lesz tehát arra mód, hogy a zárva tartáson spóroljanak, s hogy erre hivatkozva újabb száz-kétszáz embert küldjenek el – bár tudvalévő, hogy a szociálliberális kormányzat éppen tíz esztendeje szeretne megszabadulni a kispénzű Magyarország operaházától.

Minden lépést borítékolni lehetett – a legutolsó fejlemény volt csak opciós: ellenáll-e az épület a gravitációnak s a leendő metrórezonanciának? Az önmagát túlélt kormány régi-új kultuszminisztere megvásárolta Hegyi Árpád Jutocsa főigazgató hátralévő bő négy évét, hogy botránymentesen rakhassa helyére Vass Lajos államtitkárt. (Kilenc hónap dicstelen „kihordási szak” után soha, senki nem kapott tízmilliós nagyságrendű gyedet az operavilágban. Írhatom, hisz az összeg titok, bár közpénz – így nem halkul a suttogó hír.) Komor csődgondok megoldva, mosolyos csődgondnok kinevezve. Íme, cselekedett is, meg nem is a miniszter – alighanem így szól a hilleri életkrédó.

Lassú halál
Amikor 1996-ban Magyar Bálint a honi operajátszás és magaskulturálódás felfelé ívelő útját az Erkel Színház sürgős bezárásában látta, már előkerült a statikus-kártya. Nehogy a kispénzű fővárosiak és a magyar vidék nyakába zúduljon az álmennyezet. Szinetár Miklós még képes volt visszaperlekedni a műintézményt. Aligha öleli ezért keblére a kétszeresen egykori miniszter, mégis, a Medgyessy-kormány új tárcavezetője, Görgey Gábor de facto első intézkedésével épp Szinetárt helyezte vissza. Négy új évet kapott, pénzt nem, de legalább nem feszegették újra az Erkel bezárásával történő spórolás ügyét.
Holott a bezárás – lassú halál képében – már akkor, tíz éve jelen volt a Köztársaság téri épületben. Tíz éve még a két operajátszó helyen az évadi előadásszám félezer fölött, ma kétszázhatvan körül, s a csökkenés oroszlánrésze a zárva tartó, kihasználatlan Erkel Színházat érinti. Pedig: 1. olcsóbb az Opera helyárainál, hisz olcsóbb fenntartani; 2. jobb az akusztikája; 3. nagyobb a befogadóképessége; 4. egyszerűbb a megközelíthetősége s a parkolás; 5. jobban szeretik a művészek. (Sőt, mind az öt érvcsoport a „jóval” határozó elé ékelését érdemli ki.)
Pénzt az MSZP–SZDSZ sosem adott az Operaháznak, megelégedtek az „éhséglázadások” szintje felett egy centivel véget érő finanszírozással, így az Erkel Színház sem tudott feltápászkodni a lerongyolódott, bár nem életveszélyes állapotból. A Fidesz zenerajongó minisztere az utolsó évben négymilliárdos, beépülő plusztámogatás folyósítását harcolta ki, de Rockenbauer Zoltánnak is kormány, kormányfő elé kellett vinnie az ügyet ezért. (Különös, de ezekben az években még a miniszterelnök is feltűnt az Operaházban, s nem csak állami ünnepségeken…) 500 millió forint a fejlesztés-beruházás pántlikát kapott, s döntően az Erkel feljavítását szolgálta – volna, ha nincs a 2002-es választás. A összeg később nemhogy nem e célra fordítódott, de más intézmények élhették fel. Szinetárt hitegette bár három tárcavezér is, folyamatos forrásapasztással olyan helyzetbe hozták, hogy végül kiegyezett volna azzal, ha csak ez az összeg (ismételjük: évi félmilliárd!) hiányzik. De a háromszorosát vonták el. Az Erkel sorsa ekkor megpecsételődött.
Ha egy színház évi 60 előadást játszik, már tetszhalott – s nagy miniszteriális dilettantizmus a Scala évi 70-80 estéjét idehasonlítani, amelyen sztárszereposztások énekelnek csillagászati helyárakért, s az az ország Milánón kívül három tucat más operaházzal is bír. Most ott tartunk, hogy a nem életveszélyes Erkel Színház egy utolsó évadot kap, s épp e 60 búcsúelőadás lett a selyemzsinór szép csomagolóíve. Hogy 2007 májusának végén mi lesz, nem tudni – csak a bezárás biztos.
Végjáték
Pedig 2005 tavaszán volt beharangozott előpályázat, felállt egy programiroda, a szocialista–szabad demokrata fogadkozások összes fárasztó fázisa átvillant itt is. Hamarosan nekiállunk, most már mindjárt megoldjuk, körvonalazzuk a lehetőségeket, érleljük a finanszírozás modelljét, igen, megcsináljuk. És megcsinálták, jól eltúrták: hogy az Erkel helyén 1. mélygarázsos plaza épül színházteremmel; 2. lakópark; 3. netán eltolják az egészet, és hipermodern színház nő ki a földből, ma senki sem képes megmondani. Ha nagyon muszáj, felelős emberek a legtávolabbi időpontra és a „Hamarosan…” kezdetű stílusburjánokra menekülnek.
Hogy a legkézenfekvőbb megoldás, a felújítás-helyreállítás megtörténhet-e, s hogy a 2000 férőhelyes intézmény, Pavarotti, Domingo és Carreras egykori fellépőhelye (mert a sztárokat is mindig idehozták!), Közép-Európa legnagyobb színházépülete megéri e centenáriumát, csak remélni lehet. 2011-ig akár újabb kormányváltás is jöhet, másképp, úgy látszik, nincs értékmentésre mód.
Utószó: visszaolvasva a cikket, még jobban elkeseredtem; a nemrég megbukott, valamint a visszatért miniszterek kedvéért, továbbá a kivásárolt egykori főigazgató és a helyére kinevezett, heti egy kampánymunkanapban működő, szolnoki polgármesterjelölt elkötelezett hozzáértése miatt jelezni vagyok kénytelen: az első bekezdés dőlt betűje a Kékszakállú egy sorának parafrázisa. Itt tartunk most, bár túloznék.