Életútja változatos: volt segédmunkás, raktáros, kocsikísérő, képügynök, pénzbeszedő, népművelő és dramaturg. De műfaji szempontból a változatlanság és a hűség jellemzi. Hogyan alakult ez így?
– Már süldő olvasóként is nagyra becsültem a magyar novellisztikát. Édesapám, Németh Lajos vendéglős – civil nevem Németh Károly – kitűnő könyvtárral rendelkezett, otthon kedvemre habzsolhattam a klasszikus és modern elbeszélés nagyjait. Szüleim Dob utcai vendéglőjében törzsvendégek voltak az időközben klasszikussá vált élő írók, kisgyerekként személyesen is találkoztam azokkal, akiknek műveiben dúskáltam. Móricz, Tersánszky, Tamási, Kosztolányi, Karinthy munkáit és egyéniségét közelről tanulmányoztam. Tudatosan, mint afféle inasgyerek, figyeltem a mestereket, ahogy dolgoznak. Már alig kamaszként is érdekelt a próza mesterségbeli része. És nem a regény, hanem a novella. Aztán, amikor megismertem Csehovot is, aki nemcsak novellistának, hanem drámaírónak is hatalmas, megéreztem a novella és a színdarab rejtett rokonságát. A hármas egység, a fordulat, a konfliktus kibogozása, a tetőpont, a csattanó mindkét műfajra jellemző.
– És volt valaha irodalmi igényű tévéjáték vagy tévéfilm.
– Sajnálom, hogy a televíziók közismert művészetidegensége következtében kiveszőfélben van a tévéjáték, de sajnos már a rádiózás egykori krémje, a hangjáték is eltűnt. A fiatal drámaírók ma már nem az irodalomból, a költészetből vagy a prózából rándulnak át a színházba, hanem jóformán a színházban élnek, és elsősorban vagy szinte csak drámákat írnak. Ez a harminc-, negyven-, ötvenévesekből álló csapat a Drámaírói Kerekasztal köré tömörül. Megtiszteltetés számomra, hogy öreg róka létemre megválasztottak elnöküknek.
– Hogyan tekint vissza eddigi munkáira, életútjára?
– Hetvenöt éves vagyok, megírtam egyet s mást. Szeretnék még nagyon sokat dolgozni, talán dolgozhattam volna még többet is, ha az életemet másként kormányozom. Mindenesetre arra, amit letettem az asztalra, bátran tekintek vissza, noha a legnehezebb időkben, az 1956-os forradalom leverése utáni időben kezdtem a pályát. Akkor, amikor nagyon sokan várták halálos ítéletüket, börtönben voltak vagy hallgattak. Úgy gondolom, hogy legjobb barátaimmal, a már elhunyt Bertha Bulcsúval és Hernádi Gyulával, az élőkkel, Gyurkovics Tiborral, Kiss Dénessel, Lázár Ervinnel, valamint az ’54-es Új Hang-nemzedék tagjaival, Szabó Istvánnal, Sánta Ferenccel, Kamondival, Csurkával, Fejessel együtt elmondhatjuk, 1956 szellemiségét képviseltük az irodalomban, amennyire lehetett.
– Mit szól Magyarország és az irodalmi élet egymással szorosan összefüggő mélyrepüléséhez?
– A pártállami időkben a hatalomhoz lojális, politikai irodalom rontotta az összképet, most pedig a mindent szabad típusú szabadság árnyoldalait tapasztaljuk. 1990 előtt sokáig kellett várni egy-egy kötet megjelenésére, ám amikor végre valami nagy nehezen napvilágra került, húsz-harmincezres példányszámot is elért. Ma minden „jöhet”, ha van rá fedezet. A pénz kontraszelekciója sokkal ijesztőbb, mint a nyolcvanas években eljelentéktelenült politikai cenzúra. Ráadásul, ha a pénz megszerzése pályázati úton történik, a kuratóriumok gondoskodnak arról, hogy bizonyos körök egymásnak osztogathassák a támogatást. A művészet soha nem volt így kiszolgáltatva a hatalomnak és a pénzvilágnak.
– Mégis, mi lehet a megoldás?
– Vegyük példának a Horthy-korszakot, akkor is minden megjelenhetett, de az irodalomtörténészek, az esztéták, az újságírók felelősségteljesen orientáltak. A maiak – tisztelet a kivételeknek – beállnak egyetlen irányzat, klikk kritikátlan ajnározói közé. Ma már a valódi irodalmi értékek fölfedezését is kénytelenek maguk az írók elvégezni. Csak egyetlen példát hadd mondjak: van egy zseniális közös barátunk, Kárpáti Kamil, az egyik legnagyobb magyar költő. Ám ha megkérdezném az utcán az embereket, szinte senki nem tud róla, mert a recepció és a megjelenés abszolút egyenlőtlen. Néha – hetvenöt éves korom ellenére – úgy érzem magam, mintha újra kezdő lennék. Az életművem kiadása a negyedik kötetnél akadt el pénz híján a Stádium Kiadónál. Dolgozni kell akkor is, mert ha valami egyszer létrejött az időben, és megjelent a térben, az előbb-utóbb hatni fog, mert visszakereshetővé válik.
origo.hu
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés
