1956 szenvedéstörténetéről

A szabadságharc leverésének 50. évfordulóján, ma délután fél hatkor emlékművet avatnak a Magyar szentek temploma kertjében. A domborművet Jókai Anna Krónikásének 1956–2006 című verse nyomán készítette el V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas képzőművész. Az avatás szentmisével kezdődik, a Szervita Kórus és a Fővárosi Énekkar műsorával folytatódik. Az Udvardy György püspök által felszentelt alkotást Jókai Anna és Németh Árpádné, a Pofosz alelnöke avatja fel. V. Majzik Máriával a helyszínen beszélgettünk.

Mikor értette meg igazán 1956 jelentőségét?
– Személyes emlékem kislány koromból van. Október 23-án az iskolában különös, titkosan viszszafogott hangulat uralkodott. Szokatlan csönd volt a tanteremben, a tanárunk, éreztük, nem is figyel ránk. Olvasnunk kellett. Arra emlékszem, hogy feszülten ülünk, és olvasunk, mintha a rádióból a Le Prelude szívbe markoló taktusaira olvastunk volna. Valami különös volt a levegőben. Nem sokáig tartott az óra. Először az egyik kislányért jöttek a szülei, azután értem. Nem értettem, miért sietünk haza. Nagyapám szorította a kezem, úgy igyekeztünk. Akkor láttam életemben először tankot. Mégis, 1956 igazi arcát sokunkkal együtt felnőttként ismertem meg. De nem is beszélhetek befejezett tényről, hiszen ez a megismerés a mai napig folyamatos. Cseppenként hullanak újabb és újabb információk a lelkünkre, mint ahogy a napokban is egy riport a televízióban, amely ’56-ban külföldre kényszerült magyarok ötvenéves számkivetett sorsát követte nyomon.
– Domborműve Jókai Anna költeménye nyomán szenvedéstörténetként láttatja forradalmunkat.
– Valóban, a szenvedést, a forradalom és szabadságharc leverését egyfajta kálváriaként szeretném érzékeltetni. A kínt, a fájdalmat igyekeztem kifejezni. A fizikai és lelki fájdalmat megragadni és felmutatni. Úgy érzem, csekély egy tárgy, ha az ember nem képes azonosulni vele. Az emberhez az ember tud közelíteni, a lélekhez a lélek. Nem egy tank, nem egy akasztófa, nem egy konkrét tárgy, egyedül az ember, az emberi lélek. Ezért az én munkámon az emberi fájdalom konkrét formát ölt. Megkínzott arcok, lőtt sebtől vérző fejek, megkínzottak és kivégzettek jelennek meg. Az ember szól az emberhez. Számomra ez november 4., a forradalom és szabadságharc leverése. Fizikai, lelki és szellemi fájdalom. Fizikai, lelki és szellemi sérülés. Történelmünket, kultúránkat, további létünket mélyen érintő fájdalom és sérülés, amelyet méltóképpen, tiszteletadással, a tények igazságos feltárásával vagyunk képesek orvosolni. Megőrizni és soha nem felejteni.