Kétszáz szempár

Hatodik lemezét mutatta be a Kolompos együttes Vitéz Levente címmel a hét végén a Jövő Háza Teátrumban. Az előadást a Tököli Hagyományőrző Óvoda ovisai mellett Unger Balázs (cimbalom) és Benedek Krisztina (ének) tette teljessé. Az esemény kapcsán Nagy Zoltánnal, az együttes vezetőjével beszélgettünk.

Aki kipróbálta már, tudja, hogy nincs kritikusabb közönség a kicsiknél. Önök miért választották mégis ezt az emberpróbáló utat?
– Valóban teljesen más a két előadásmód, és ezért sokan nem is vállalják ezt a kihívást, pedig csak az a titka, hogy tudni kell meglátni a gyermekekben az értelmes, kicsi emberkét, amit tisztelni és szeretni lehet. Kezdetben nem volt egyszerű dolgunk, hiszen autentikus népzenét játszunk, és semmi tapasztalatunk nem volt a gyerekközönséget illetően, a szeretet azonban mindannyiunkban megvolt, és időközben kiderült, hogy érzékünk is van a gyerekprogramokhoz. Nem az a célunk, hogy ezek a gyerekek életük végéig a mi zenénket hallgassák, hanem az, hogy rajtunk keresztül megszeressék a hagyományokat. Az első lépcsőfok akarunk lenni a számukra, amire ha fellépnek, megláthatják az őket körülvevő világ egy részét.
– Ragaszkodnak az autentikus népzenei hangzáshoz?
– A célunk az, hogy eljuttassuk üzeneteinket a kis gyerekekhez és a kamaszokhoz, és ennek érdekében hajlamosak vagyunk néha turpisságokhoz folyamodni, vagy engedményeket tenni, de általában igyekszünk autentikusak lenni. A dalaink között ugyan van néhány megzenésített vers, de ezek is népzenei ihletésűek.
– Hatalmas sikere van a Kolompos nyári táborának. Mi a titka?
– Igaz, hogy ezt az eseményt sosem hirdetjük, mégis rengeteg az érdeklődő. Idén négyszázötvenen voltunk, és már most több mint háromszáz jelentkezőnk van a jövő nyári táborra, amely a szerencsi középiskolai kollégiumban és a Rákóczi-várban lesz, június utolsó hetében. Bár gyerekeknek muzsikálunk, az előadásainkra a felnőttek is szívesen jönnek el. A történelmi borvidéken megtartott táborokban a rengeteg napi program után esténként óvónők vigyázzák a gyerekek álmát, és addig a szülők a mi táncházunkban mulathatnak egy kicsit. Ezek a közös mulatságok ihlették az új albumunkon található „Apák táncát” is: a szombati lemezbemutatón a legkülönbözőbb érdeklődési körökből verbuvált apák járták el a széki sűrű és ritka tempót.
– Mindig képesek aktivizálni a gyerekeket?
– Eddig minden csatát megnyertünk. Ha olyan helyen játszunk, ahol azelőtt nem jártunk, akkor hosszabb időt szánunk az ismerkedésre. A hangszereinket mindig megszemélyesítjük: a nagybőgő a medve, a brácsa a kutya, a hegedű a macska, a tambura a kisegér. A fontos az, hogy az első pillanattól az utolsóig fenntartsuk az érdeklődésüket. Ugyanakkor mi elsősorban nem az agyukra, hanem a szívükre akarunk hatni. Amit akkor látunk egy kisgyerek arcán, amikor kipróbálja, milyen végighúzni a vonót a nagybőgőn, az leírhatatlan. Ha kétszáz gyerek beül a műsorunkra, az kétszáz ránk szegeződő szempárt jelent, amelyekből olyan szeretet árad felénk, hogy nem tudunk semmi másra gondolni, mint a közös játékra, amit mi ugyanúgy élvezünk, mint ők.