A színház temploma

A kiemelkedő talentum nem öröklődik feltétlenül. Nem így van ez Cseke Sándor esetében, akiről már 1968-ban, fiatal színészként megírta az Ország-Világ kritikusa, hogy párját ritkító elemi tehetség. Fiáról, Cseke Péterről az elragadtatott kritikák közül elég azt idéznünk, amely szerint olyan tökéletesen azonosul a szerepeivel, mint Latinovits, és bármit képes eljátszani, akár Sinkovits.

Minek köszönhető a könyv létrejötte?
– A Színpadon a két Cseke című könyv létrejötte igazából három Cseke kooperációjának köszönhető. Édesapám, Cseke Sándor, a nagyváradi közönség kedvence s jómagam is Váradon születtünk. Szerkesztőtársammal, a velem azonos nevű, kolozsvári Cseke Péterrel, a kiváló íróval és irodalomtörténésszel még távoli rokonok sem vagyunk.
– Hogyan találkozott a harmadik Csekével?
– Érdeklődésemet az keltette fel iránta, hogy sokan kérdezték: te, Péter, ezeket a kiváló könyveket te írod? A harmadik „nem” válasz után elkezdtem sorról sora olvasni druszám életművét. Mint egyetemi oktató sokat vizsgáztatott Nagyváradon, s egyszer felhívta az édesapámat: amikor Péter Váradon jár, hozzunk össze egy találkozót a három Cseke részvételével. Ám otthoni napjaim mindig olyan sűrűek voltak, hogy a találkozást csak halogattuk. Egyszer egy Magyar Katolikus Rádiót népszerűsítő szegedi est szervezésével kapcsolatban Juhász Judit egy e-mail üzenetet az írónak küldött el helyettem. Amikor az üzenetet eljuttatta hozzám, visszaüzentem neki, és létrejött a személyes találkozás. Meséltem neki a könyvről, és boldogan vállalta a szerkesztést.
– Hogyan emlékszik édesapjára?
– Apám őstehetség, ösztönösen zseniális színész, ízig-vérig nagy formátumú komédiás volt. Nem véletlen, hogy Szabó Ernő, aki mellett édesapám „fiataloskodott”, felfedezte, kiemelte, tanította, és közben életre szóló barátságot kötöttek. Elementáris színész volt, édesanyám pedig jó humorú, igazi groteszk alkatú színésznő. Mindkettejüket nagyra becsülöm, szeretem, és immár gyászolom. Édesapám az erdélyi színjátszás meghatározó alakjaként él a szakmában. Hősként, jellemszínészként, táncos-komikusként is fergetegeset alakított a színpadon.
– Lelke mélyén hova kötődik: Nagyváradhoz, Debrecenhez vagy Budapesthez?
– Édesapámtól közvetve is sokat tanultam. Rólam elképzelhetetlen, hogy a színpad hátterén végigtrappoljak akár próba közben is, sőt az üres pódiumon is önkéntelenül lábujjhegyen megyek. Láttam édesapámtól, hogy így illik. És ma is hiszem, hogy egy színház szentély, Thalia temploma. Okkal mondanak engem is sokan régi vágású, vérbeli vidéki magyar embernek. Az ötvenes években, amikor Nagyváradon éltem, még az volt a Pece-parti Párizs. Debreceni kezdő színész koromban a különbségek ellenére úgy éreztem, Várad és a cívisváros rokonok, a Partium gyöngyei.
– Mit üzen a pályatársainak az ifjabbik Cseke, az író?
– Azt, hogy minden színésznek illik az életben legalább egyszer tollat ragadnia. Ne bízza ezt senki másra! Ugyanis azt, amit csak én tudok Thalia szentélyéről, senki más nem írhatja meg helyettem.
– És most rendezőként is elkészült valamivel. Egy friss Csurka-bemutató áll a háta mögött.
– Csurka-darabot színházban nem játszottak 1989 óta. Volt a Nemzeti Színháznak egy Lejtényi Éva nevű legendás súgónője. Nyugalomba vonulása alkalmával meglepett engem a Döglött aknák eredeti, 1971-es súgópéldányával. Akkor Major és Kállai játszották a főszerepet. Éva annyira precíz volt, hogy lejegyezte a színészek improvizációit is. Elkezdtem olvasni, le sem tudtam tenni, s úgy döntöttem, ezt nekem meg kell rendezni. A Turay Ida Társulat, amelynek főrendezője vagyok, idén vállalta a kihívást. Nyomban felkerestem Csurka Istvánt, akivel ezután rengeteget beszélgettünk. Egy december 16-i előadásnak már nagy sikere volt a nagytétényi KUSZA művelődési házban. A két ellenpólust: az öreg kommunistát és az öreg „reakcióst” két nagyszerű színész, Koncz Gábor és Ujlaky Dénes játssza. Remélem, hogy útmutató lettem, megtöröm a jeget, és Csurka újra visszakerül a drámaírók élvonalába, ahonnan igazából soha ki nem került. A Döglött aknák első színházi bemutatója ma a Ruttkai Éva Színházban lesz, utána pedig elkezdjük járni vele az országot. Csurka István megírta e mű aktualizált változatát 1989-ben. Azt is elolvastam, s úgy döntöttem: nem. Ezt nem szabad! A darab az eredeti környezetben, helyszínen jobban „szól”, aktuálisabb, mint valaha. Hadd lássa mindenki, hogy harmincöt évvel ezelőtt Csurka megérezte, mi lesz itt és most Magyarországon.