Csodaország vándora

Mindenki tudja, aki találkozott vele meg aki nem, hogy Lázár Ervin mesébe illő ember volt. Először a második novelláskötetét olvastam, elsős egyetemistaként, de magamat már írónak tartva, és ez az Egy lapát szén Nellikének volt. Elsőre azt írtam: „egy lapát szél” – Ervin incselkedik velem.
Karácsony másnapján írom e sorokat, amikor a legjobb kenyeres pajtásom, bátyám, kicsit az apám, támaszom életben és irodalomban már három napja halott. Féléves kórházi harcok, műtétek után, melyet ez a medve erejű ember még elbírt, 22-én megállt a szíve. Először még újra tudták éleszteni, de hát mégsem Jézusok ők, csak orvosok. Háromnegyed kettőkor nem kalapált tovább ez a mindent és mindenkit gyermekien szerető, de hetven évet szolgált szív.
Nyilván valamelyik irodalmi kocsmában mutattak be neki már Pesten. Nem az a hetyke, szíjas arcú fiatalember volt, aki a novelláskötet füléről nézett az olvasóra.
Miért lettél ilyen kövér?, kérdeztem tőle, már a Váci utcai kéglim felé tartva a társasággal. Majd megtudod, te is, mondta rám se pillantva. Egy szívlapátnyi pofon járt volna pedig e kérdésért, akár a valóságban, akár a mesében. Nála különben is egy volt a kettő. Igaza lett. Magam is medve lettem.
Ervin különben – akár hiszitek, akár nem – olyan ember volt, aki egy társaságba érkezve mindenkire kilőtt egy sorozatot, pontosan az illető szívébe. Mire feljajdult volna a halandó, egy mosolygó medve karjaiban találta magát, aki azt dömdödömölte: De hiszen szeretlek. Nem is bántódott meg soha senki.
Mosolyáról a nem oly régen temettük, a legszűkebb körbe tartozó barátja, Bella Pista írt a legszebben:
„Ervin úgy tud mosolyogni, olyan derűvel, hogy nemcsak a szája, az arca, de egész valója mosolyog tetőtől talpig, a feje búbjától a lábujja hegyéig. És aki körülötte van, mind úgy érzi, hogy ez a mosoly csak NEKI szól, csak az ÖVÉ.” Bella Pista azt is leírja, hogyan beszélt rá félbusznyi embert, hogy szálljanak le vele az Oktogonnál, és menjenek föl a Nagymező utcába, Kőbányai (Köbcsi) György hírlapíróhoz. Föl is mentek. Még Kim Ir Szennek se volt menekvés Ervin mosolya elől. Amikor a legkülönfélébb nemzetek írói kezet rázhattak a diktátorral, Ervin mosolyogva így mutatkozott be: Nyasgem. És Kim Ir Szen, a rém, ő is mosolygott.
A titok Ervin szemében volt, amely megőrizte Rácegres (Alsó-Rácegrespuszta) minden színét, a csodákat, amelyek először ott történtek vele. „Még az ismeretlen is azt hiszi, nem most látja először, azonnal bizalmasának érzi magát, otthonos az emlékezésben, közösek az emlékeik is”, ezt meg Ágh Pisti, Bella szellemi ikertestvére, az egyik legbensőbb barát írta róla. Ervinnek barna szeme volt, ha a pupillája tágra nyílt, néha fekete, de mindig selymes fényű; őrzött minden helyet, a Dunántúlt, a Tiszántúlt, Pestet, a fél világot. Minden helyet, ahol élt vagy járt. Például Bulgáriát is, ahová, a sokak által került, de Ervinnek szívbéli barátjával, Császár Istvánnal együtt jelentek meg valami humoros íróknak szánt gyülekezésen. Mindjárt vettek két matróztrikót egy leváért darabját. Föl is húzták nyomban. A szállodai portás, aki úgy nézett ki, mint egy ellentengernagy, azt mondta nekik: Prekumba? Mit mond?, kérdezte Császár. Hát azt, hogy maguk jöttek lehordani a szenet?, mondta Ervin, és nevetett. Nem csak a szeme.
Először Pécelen kerestem fel őt meg a feleségét, Vathy Zsuzsit. Mindig is rejtély volt számomra, hogyan tud két író megélni egy házasságban. Aztán rájöttem. Hol az egyik került előtérbe, hol a másik. Beosztották a munkát, a sikert. Pontosabban az élet osztotta be, ők csak követték. Nem valami parasztházban laktak ám. Á, dehogy! Egy talán négy-, esetleg kétemeletes(?) dobozházban éltek, az erdő mellett. Alaposan megnéztem a kézikönyvtárukat. Azóta az enyémet nézik a fiatalabbak. Nagy lelkesültségemben azonnal meghívtam őket Rákoshegyre. El is jöttek. De első feleségem kidobta őket, merthogy sírt a kicsi fiam. Más egy életre megsértődik, Ervin föl se vette.
Mindig meghívott minket Pécelre, míg Pista bácsi, az édesapja élt, aki gazdatiszt volt hajdanán, és gyönyörűen hegedült nekünk. Ott főzött bográcsban (imádott főzni, nagyokat enni-inni, főleg a marhapörkölt-vörösbor párosítás volt a kedvence) a barátoknak, akiknek közösségébe a helyi tanárok, orvosok, Karsai Zsiga bácsi, a néptáncos és festő, sőt még egy rendőr is beletartozott. Mindenki egyenlő volt a szemében, ahogy egy másik barát, Szakonyi Karcsi írta róla: „Soha nem tudott rosszat mondani senkiről.” (Az életszeretetéről még egy adalék. Még nem tudott beszélni a kórházban, de arra a kérdésre, hogy mit kíván, azt írta föl a táblára: „HAZAMEGYEK”, alatta „FRÖCCS”. Mit üzensz neki?, kérdezte Zsuzsa. Ugyanezt, mondtam: Jöjjön haza, és fröccs.)
A nők imádták, de ő néha úgy tett, mintha nem látná. A barátok közti torzsalkodást sem tűrte. Amikor nyugdíjba akart menni, azt mondta, én vegyem át a helyét a Hitelben. Csak ez kellett Döbbenetes Kornélnak – már rohant is Csoóri Sándorhoz. Végül elérte, hogy azóta még kéziratot se adok a lapnak. Egyszer, valamelyik társaság estjén, Döbbenetes Kornél megkérdezte tőlem: Te Temesi, te miért nem szeretsz engem?
Azért, mert te utálsz, mondtam. Ervin meghallotta. Előtte kellett kibékülnünk egymással.
Józan, magyar ember volt, de nem magyarkodó. Egyszer, a születésnapomon föltettem egy irredenta dalokat tartalmazó kazettát, húzta a száját. Pedig csak a „Ferenc József-csatorna, / vissza lett az csatolva / Visszatért már a Délvidék” kezdetű, szvingben(!) előadott, ősi magyar dalt akartam meghallgatni, mert ez volt az egyetlen, amelyet nem ismertem.
Minden születésnapra, újév napjára meg voltunk híva, előbb a Veres Pálné, később a Lónyay utcába. Mindkét helyen a toalettre a „FŐSZERKESZTŐ” tábla volt/van csavarozva. Persze ők is jöttek hozzánk. Dani fiam talán ötéves lehetett, amikor azt mondta a nővérétől, Mónitól örökölt lemezek meghallgatása után (különösen A fájós fogú oroszlánt szerette): Ervin, te kimentél a divatból. Hát ez nagyon tetszett az én barátomnak. Még Gergelyiugornyán is emlegette, fönn a Csonka-Beregben, ahol egy betoncölöpökön álló faházban lakott a két család. Mindenkinek megvolt a társa a másik családban, talán a nők nem kedvelték egymást annyira. Na, de ki lát a nőkbe? Amikor első arám még a szigligeti parasztházat is elcsaklizta tőlem egy rémületes szövegű szerződéssel, csak annyit mondtam neki: Ezek szerint Ervin se léphet be a házba, aki megnyitogatja a kiállításaidat?!
De vissza Gergelyibe, pontosabban Ugornyára. Hogy ott milyen tiszta volt a Tisza! Akkor. Szóval nagyon megörültünk egymásnak, ünneplésbe csaptunk. Népdalokat is énekeltünk. Azt mondja Ervin: Na, most kéne hazautazni, mert ilyen jó már nem lesz. Igaza volt.
Hetvenkedésnek tűnhet, de kedvelte az írásaimat. Nagy örömére volt, ha többértelmű mosollyal úgy mutatott be: A legnagyobb magyar író. Persze a magasságomat értve rajta. A Porban róla mintáztam Szeged legnagyobb polgármesterét, Lázár Györgyöt. Még hogy nekem törökös a fejem és dülledt a szemem, dohogta.
Volt, hogy a két család egyszerre ment nyaralni Szigligetre. Mi ketten napokig nem mentünk le a vízre, csak sakkoztunk, meg néha elballagtunk borért. Utána már mentünk volna mi a Balatonra, de két hétig egyfolytában esett az eső. Csak az utolsó délután sütött ki a nap. Mindkettőnk fehér bőrét jól megkapta. Megérdemeltük.
Aztán jöttek a sakkozógépek, és Ervin végleg fölhagyott a sakkal, bánatomra. De számítógépe neki lett előbb. Egy lemez kis sarkában elfér az egész életművem, mondta nevetve. Én már megírtam, de ti, marhák, még nem! Most már fuldoklott a nevetéstől. Azért írt ő még nagy dolgokat. Kicsiben. Az okosok most majd begyömöszölik a tündéri realisták közé. Pedig ő a realista tündérizmus nagymestere volt. Írt szürreális regényt, groteszk novellákat is. Nem volt egyhúrú zenész. Báb- és rádiójátékot, filmet, színművet egyaránt alkotott.
Az MTI-Press tárcapályázatát mindig ő nyerte. Négy-öt flekket fél évig csiszolt, senki se állhatott ki vele. Egy alkalommal a Népszabadság meghívott bennünket, két írót meg két költőt egy versenyre. A szerkesztőségi gépből kijövő egyik hírből kellett írnunk a dolgozatot. Én lettem kész leghamarabb, úgy negyedóra alatt, ráadásul a Szegény Dzsoni és Árnika címet adtam kisded munkámnak.
Egyszer egy filmrendező húsz perc alatt elolvasta, amit a barátom négy évig írt. Hát akkor kellett volna látni Ervinünk szemét! Mert ő mindenkié volt. Még a többszörös gyilkos, akivel interjút készítettem a Csillag börtönben, az is üzent neki: Ne haragudjon rám, Lázár Ervin író úr, hogy rossz hírét keltettem a pusztai gyerekeknek. Valójában Istennel könnyebb társalkodni a pusztában. Különben én is a szekszárdi Garayban érettségiztem.
Az öreg Siposban keddenként összejáró asztaltársaságba is Ervin vitt el, Óbudára. Csurka, Konrád, Végh Tóni, Kardos G. Gyuri, Réz Pali, Csukás Pista, Hernádi Gyula, Szakonyi Karcsi és mások ültek az asztalnál. Aki ezt a gyereket bántja, azt én bántom, így mutatott be, mert akkoriban még roppant érzékeny, hogy azt ne mondjam, mimózalelkű író voltam.
Azt is szerette bennem, hogy Tombácz Jani bácsit tartom a legnagyobb szegedi írónak. Ő is írástudatlan paraszt mesemondó volt, mint az ő kedvence, Ámi Lajos. Mondd meg az eredeti neved, kérlelt. Nem mondom. Akkor Steingassnernek foglak hívni. Hívjál, mondtam, Tömörkény eredeti nevét viselni nem szégyen. Azt is csak neki engedtem, hogy „Ferikének” nevezzen, amellyel csak édesanyám élhet. Aki gyermeket-felnőttet egyaránt olvasójává tud tenni, az a mester. Az Jókai. Neki lehet. „Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud.”
Néha egészen nyíltan népmesei is tudott lenni. Ami a legnehezebb. A Négyszögletű Kerek Erdőben. „Csodaország, jaj de messze / Mégis ott van a szívünkbe’.” A Mikkamakka nevéről megtudom, hogy egyik gyermeke hívta így a Miska macskát. Vacskmatiról sejtem, hogy Vati macska. De miket írt volna még? Hiába mondta, hogy ő már megírta. Olyan író nincs. „Ki érti azt, hogy csiper? Ez a Mikkamakka különben mindig ilyeneket beszél. Nincs is ilyen szó!”
Dehogynincs. Most már mindörökre, míg magyarok olvasnak a világban, van. Nagyon várta, hogy unokái legyenek. Biztos megújult volna, akár akarja, akár nem. Majd akkor Fruzsi, majd akkor Zsiga, majd akkor Zsófi elmondhatja gyermekeinek: Hát nem tudod, hogy a Nagyapa sosem hal meg?