Egészen friss Szfinksz című epigrammájában azt írja: „A vers az úr, és semmi sem vagyok / uralkodik és én vagyok a szolga, / ahogy az örök idő felragyog / a pusztulós Szfinksz mosolyába nyomva”. Nem éppen ünnepi hangulatot áraszt az opus. Miért?
– Cudarul érzem magam a hetvenötödik születésnapom környékén. Nem számítottam arra, ami most körülvesz. A nagyokosok szokták mondani: az öregség bölcsesség, magaslat, gyönyörű szétnézés. Hát én ezt egyáltalán nem tapasztalom. Mind az én saját, nemzeti magyar sorsom, mind a magyarságé olyan mérhetetlenül keserű, hogy ráfonynyad az arcomra az ünnepi mosoly. Akár a mohácsi vésztől át a török áfiumon, a Habsburgokon, a németeken, az igazán gonosz szovjeteken, és most is, mint nemzeti lény, örökké függőségben éltem. Ez úgy omlik rám, mint egy bánya.
– A második friss vers a címében is szubjektív: Önarcmás. Így szól: „Ó, csuny’ vagyok egyedül, / egy ember negatívja, / kinek ma már csak héja van, / s kiönthetetlen titka”. Nem ön az első, akitől ezt hallom mostanában: a Kádár-kor végnapjaiban jobban éltünk, mint 2002 óta mostanáig. Mondja, hogy történhetett ez?
– Immár reánk tört egy olyan terror, amiről a Kádár-rendszerben nem álmodtunk volna. Ott mindig megadatott valamilyen módon a rés a kerítés rácsai közt, amin az ember egy-egy tüneményt ki tudott bocsátani versben, színdarabban. A maguk nemzedékének még ez sem adatott meg.
– Akkor mitől volt jobb, ha még önöknek is ennyire rossz volt?
– Mert reménykedhettünk, hogy egyszer vége lesz. Ezerkilencszáznyolcvankilencben komolyan hittük, hogy most aztán megváltozik már valami. Ez a hiú remény füstbe ment az 1990-es taxisblokádnál. Akkor kiderült, hogy azok, akik kommunistaellenességet játszottak, egy másodperc alatt a nemzeti kormány ellen fordultak, a későbbiek során pedig öszszeálltak a legvérmesebb, legpufajkásabb kommunistákkal és ügynökökkel, és egy olyan terrort alkalmaznak, amelyben elfogy a levegő. Az ember katakomba életet él. Gondolja el, ezt hetvenöt évesen megélni, hogy a remélt változások tizenhatodik esztendejében nem fölfelé, hanem a földbe, lefelé lélegzem.
– A reményt groteszk hangon megszólaltatja a harmadik, a Képmás című ajándékverse: „Segíts meg, mérhetetlen Istenem, hogy ennyi seb arcomon ne legyen, / legyek fintor, szemzug, egy kajla hajszál, / hogy valaha az arcomon matattál”. Kedves Mester, mondjon már valami vidámat, valami születésnapit is!
– Nehéz, mert olyan mértékben áramlik reánk a földből, a folyókból, a sziklákból, az esőkből szivárgó méreg, amely hektikus szellemben próbálja megszerezni magának ezt a termőföldet, az ásványi és a szellemi kincseinket. Nézze meg a televíziót, a rádiót, a színházakat, a könyvkiadást, mindenünnen ugyanaz az egyformaság. Mindenütt ugyanazok diktálnak.
– Mit szóljanak a többiek, ha így beszél az egyik legnépszerűbb magyar költő?
– Egyetlen vigaszom: az emberek oly mértékű szeretettel vettek körül mindig, amiről nem is álmodtam. Ha megyek az utcán, megszólítanak: jaj, művész úr, tartson ki. Maga tartja a nemzetben a lelket. Jaj, még az új verseskönyvét, az új darabját hadd lássuk. És van mit várniuk. Sopronban a születésnapomon mutatja be a színház a Nagyvizitet. A második Nagyvizitet a Duna TV vette föl, leadják december 18-án. Dubrovay László zeneszerző hét versemre komponált egy óriási szimfóniát, megjelent Ézsiás Erzsébet Fecskekód című könyve, verseim keletkezéstörténetéről. A Kairosz újra kiadja Fazekas Valéria velem készített riportregényét a Véletlen Isten szempillantása címmel. A Kráter Műhely Egyesület elnöke, Turcsány Péter híven gondozza az életművemet.
– Magyarán: egyetlen örömünk az alkotás?
– Summa summarum: A feleségemen, a gyermekeimen, az unokáimon, a családomon, a barátaimon kívül egyetlen vigaszom az irodalom. Egyedül az a felhajtó- erő maradt, amit a versek jelentenek számomra.
origo.hu
Mutatjuk, mit kell tennie annak a szerencsésnek, aki megnyerte a hatos lottó főnyereményét
