Mi volt a két év beszélgetéseinek célja?
– Az, hogy megmutassuk, létezik egy – a mai hangadó klikkekhez képest – másként élő és gondolkozó értelmiség, hogy vannak tehetséges művészek, akikkel ugyan nincs tele a kereskedelmi és a bulvármédia, de ettől még értékes emberek. A telt házas estek azt bizonyították, a közönség hálás, ha jó humort hallva a térdét csapkodhatja a nevetéstől, és bizonyára nem felejti el azokat a pillanatokat sem, amikor a könnyeit törölgette egy-egy történet vagy produkció hallatán. Mindkettőre sok példát tudnék mondani, ez a kettősség jellemezte minden estünket. Azt gondolom, mostanság minden közszereplőnek tudomásul kellene vennie, hogy a tehetség, a képesség és a lehetőség, hogy az ember közönség elé állhat, isteni adomány, de súlyos felelősség is. Ezzel élni kell, de visszaélni tilos.
– Önök a maguk erejéből, négyen hoztak létre mindent, a beszélgetőpartnerek és a színművészek segítségével. Létrejött valami, ebből ízelítőt adott a Hír TV szerkesztett műsora. Mit vár a könyv alakban történő megjelenéstől?
– A két és fél órás estek hangulatából a televíziós negyven perc csupán ízelítőt adhatott. A könyv azonban sok mindent pótol, és sok mindenre emlékeztet. Például olyan mondatokra, emberi történetekre vagy épp gyönyörű versekre, amelyek könnyedén elszállhatnak a televízió és a színház pillanatnak szóló természete miatt. A kötetben igyekeztünk mindent színházivá tenni. A könyv színpadot formál, az interjúk szövegkönyveket idéző grafikai stílusban íródtak, s az olvasó még a közönség valós – az esteken elhangzott – reakcióit is olvashatja. A színházi hangulatot idézi az is, hogy minden felvonást súlyos, vörös bársonyfüggöny választ el egymástól, és minden beszélgetés egy-egy verssel kezdődik. Ezek nagy része elhangzott a műsorban neves színművészek tolmácsolásában. Persze szubjektív válogatás ez, de számomra sokat jelent, ahogy Placid atya életére rímel Babits Zsoltár gyermekhangra című munkája, vagy hogy Makovecz Imréhez mennyire passzol Petőfi Sándor Magyar vagyok című költeménye. Persze a könyvben nincs és nem is lehet benne minden, mégis úgy érzem, katartikus. Mert rólunk szól. Korlenyomat. Interjúalanyaim közül néhányan megjárták a huszadik század legszörnyűbb poklait, mégis hallatlan emberséggel és helyenként humorral mesélik a velük történteket. S ilyenkor az ember kicsit szégyenkezve arra gondol, ha nekik sikerült a jelenleginél is drámaibb, a puszta létet veszélyeztető történelmi pillanatokat is túlélni, méltósággal elviselni, akkor az én generációmnak ma ez kötelező lenne. Még akkor is, ha megemészthetetlennek tűnik, hogy most, 2006-ban megint valami lidérces álomba keveredtünk, amiből jó lenne felébredni.
– Talán épp ez a kilátástalanság késztette a könyv elkészítésére?
– Sokáig nem foglalkoztam a gondolattal, hogy meg kellene írni, de október 23-án este az Astoriánál, azon a feldolgozhatatlan napon, a hatalom elől menekülő ünneplők gyűrűjében eltört bennem valami. Az ember naivan azt feltételezi, talán van egy szint, egy erkölcsi határ, amely alá még a legalantasabb politikai erő sem süllyedhet. Szomorú, és rossz érzés volt megtapasztalni, hogy nem létezik ez a határ, és mindig van lejjebb… Bevallom, a hatalom arroganciáját látva első elkeseredésemben azt éreztem, hogy el kell menni az országból, hiszen durvább változatban újjáéledt valami, amiről 1990-ben mindenki azt hitte, örökre véget ért. Aztán felvetődött a kérdés: miért pont nekünk kellene elhagynunk a hazát? Talán furcsa, hogy ezt mondom, de igaz: dacból született ez a könyv. Azért, hogy hiteles élettörténetekkel és míves versekkel bizonyítsuk, nem csak egyféle „színház” létezik, s hogy a hazug mutatványosok és ripacsok kora lejárt…
origo.hu
Mutatjuk, mit kell tennie annak a szerencsésnek, aki megnyerte a hatos lottó főnyereményét
