A modern próza iránytűje

Nincs a világon ellenszenvesebb magatartás a kizárólagosságnál. Ezt a tanulságot vontuk le szinte a minap egy különösen jól sikerült irodalmi rendezvényen, ahol többek között Vasy Géza Későmodern prózaírók című kötetéről is szó esett. A könyvet a Széphalom Könyvműhely adta ki, a jeles irodalomtörténész születésnapjának alkalmából.

Vasy Géza 1942. január 28-án, éppen hatvanöt éve született. Róla, a markáns, egyértelmű értékítéletek kockázatát mindig is bátran vállaló kritikusról, a széles látókörű irodalomtörténészről, az Eötvös Loránd Tudományegyetem modern irodalmi tanszékének lelkiismeretes, népszerű tanáráról, a fölfedező típusú irodalmi szerkesztőről alkalmi vitapartnerei, eszmei ellenfelei is a legnagyobb elismerés hangján szólnak. A Későmodern prózaírók című kötetében a huszadik század számos, általa jelentősnek tartott alkotó életművét elemző tanulmány olvasható. És szinte minden dolgozatának zsinórmértéke a kizárólagosság elleni szellemi küzdelem az irodalom sokszínűségének megőrzése érdekében.
Németh Lászlóról, a huszadik századi próza-, dráma- esszéirodalom meghatározó alakjáról elmondja: mindig a minőség mellett tette le a voksát, s bár soha nem volt az eszmei szocializmus ellensége, a marxisták mégis könyörtelenül támadták harmadikutassága miatt. Pedig jelenünk számos kínja igazolja Németh László elképzelését, amely szerint sem a szovjet típusú szocializmus, sem az angolszász típusú kapitalizmus nem kínált eddig Magyarország számára semmiféle biztató távlatot.
Sánta Ferencről írt monográfiájában, a Kossuth-díjasok sorozatban megjelent Sánta-olvasókönyvben és az új kötet számos Sánta-elemzésében is azt tartja Vasy Géza az író egyik legfontosabb gondolatának, hogy a fanatizmust tekinti az emberellenesség egyik legfőbb forrásának. Sánta Ferencet annak dacára tartja korunk egyik legjelentősebb prózaírójának, hogy „csak” három regény, kötetnyi novella és esszé, valamint néhány dráma alkotja az életművet.
Vasy kifejti: számos látványosan induló magyar költő és író kudarcát okozta részben a megalkuvás a Kádár-korszak langyosságával, részben pedig a görcsös irodalmi jelenlét bizonyításának kényszere. Sánta ökonomikus, ocsúmentes eddigi életműve önmagában is bizonyítja, hogy elég megírni a nagy és őszinte műveket, még akkor is, ha a hallgatás és az egyenesség nem mindig kifizetődő magatartás. Hasonlóképpen egyetemes értékűnek tartja Jókai Anna spirituális realizmusát, Oláh János realizmus és szürrealizmus szintézisének jegyében fogant költői prózáját, Czakó Gábor profetikusan elhivatott példázatos esszé- és regényirodalmát.
Az új kötetben elemzett alkotók regisztere, de az egész eddigi életmű is jelzi, hogy a hatvanöt éves Vasy Géza a népi-nemzeti elkötelezettségű irodalom egyik legjelentősebb, hivatott magyarázója, esztétája, aki ugyanakkor mindig elismerte az úgynevezett posztmodern alkotók létező erényeit is. Ám aggasztónak tartja, hogy ez utóbbi irányzat képviselői érvényteleníteni próbáltak már a hetvenes évek közepén, jelentkezésük pillanatától kezdve minden hozzájuk képest másként író, másként gondolkodó alkotót. Nemcsak a realizmust nyilvánítják ma is ab ovo elavult szemléletnek és stílusnak, hanem idejétmúltnak tartják az irodalmi mű metafizikai üzenetét is.
Ez a kizárólagosság nemcsak hogy ellenszenves, hanem kifejezetten veszélyes is lehet, hiszen a művészeteket éppen legfőbb lényegi sajátosságától, a nyitottságtól és a polifóniától akarná megfosztani.