Nincs szomorúbb a kedves hozzátartozó vagy egy közeli barát halálhírénél még akkor sem, ha a vigasz beidegzettségei nyomban megtalálják a megfelelő szavakat. Nagy Gáspár, „Gazsi” tavaly május 4-én volt 57 éves, de már elérte mindazt, amit magyar költő e hazában elérhet. A Koronatűzzel robbant be irodalmunkba 26 esztendősen, aztán a Móra kiadó fiatalokat támogató szerkesztője lett, majd a Magyar Írószövetség titkára. Lehetett volna könnyebb élete, ám sosem alkudott meg, az erkölcs nevében írta Az Öröknyár: elmúltam kilencéves című versét, amelyben csöndes méltósággal mondta ki, nevezzük végre néven a 301-es parcellában jeltelen sírban nyugvó 1956-os hősöket. Megfosztották az írószövetség titkári posztjától. Nem bánta, pedig volt vesztenivalója. Nemcsak egzisztenciáját, de testi épségét is kockára tette 1988-ban, amikor a még tiltott megemlékezésen elszavalta az inkriminált verset a 301-es parcellában, hogy aztán részt vegyen a szétvert tüntetésen, majd néhány nap múlva az erdélyi falurombolás ellen tiltakozzon gumibotos rendőrök sorfalai közt.
Nagy Gáspár mindig vállalta katolikus hitét. Kiemelkedő tehetségével és erkölcsi erejével már életében méltóvá vált a nagy elődökhöz: Petőfihez, József Attilához, Nagy Lászlóhoz és Kormos Istvánhoz.
Személyesen is gyászolom. Első találkozásunk alkalmával, 1981-ben Szentendrén, a József Attila Kör elhíresült konferenciáján ő közölte velem, hogy immár felvételt nyertem magam is a körbe, az „elátkozottak közé”. Egy életre belém ivódott kedvesen bölcs, kifinomult humorról tanúskodó mosolya. És szomorúan kell emlékeznem utolsó beszélgetésünkre. „Félek, én már nem érem meg a viszszatért diktatúra bukását” – mondta.
Nagy Gáspárról mindenki tudja, hogy teljes és kivételes életmű birtokában távozhatott közülünk. De ez most, a friss gyászban még kevéssé vigasztalja azokat, akik tisztelték, szerették a költők költőjét.
Mutatjuk, mit kell tennie annak a szerencsésnek, aki megnyerte a hatos lottó főnyereményét