Franz Kafka hősei még sötét, negatív álomvilágban bolyongva keresik az elveszett isteni teljességélményt a valóságrepeszekre hasadt világban. Már a transzcendenciáról is lemondanak, és megpróbálják megtalálni a létező túlvilági Isten helyett a valójában nem létező e világi hatalmat, vagy megkísérelnek eligazodni az egyre rémületesebb földi siralomvölgyben.
K., a Kastély című Franz Kafka-regény csupán kezdőbetűvel szignált főhőse legalább még a távoli kastélyba próbál eljutni egy nyomorúságos faluból, sikertelenül. Az ő tragikumának még ad valamiféle emelkedettséget a célépület, az előkelőséghez, a hatalomhoz tartozás kancsal szimbóluma.
A huszadik század végének, az ezredforduló emberének már csak egy leborotvált bajusz tragikomédiája jut Emmanuel Carrére francia író, filmrendező, forgatókönyvíró A bajusz című regényének tanúbizonyságaként. Az 1986-ban, Párizsban megjelent, tavaly magyarra fordított lebilincselő alkotás főszereplőjének felcserélhetősége immár oly nagy mértékű, hogy írója egyszerűen csak „a férfi”-ként jelöli, amit többszörösen hangsúlyossá tesz, hogy a mellékszereplők, a főhős felesége, barátai és ismerősei mind meg vannak nevezve. A főszereplőről, aki a lélektani teljességigényt megvalósító kisregény szabályainak megfelelően a mű minden mozzanatában jelen van, s mindent az ő szemével látunk, megtudjuk, hogy tehetséges építész lehetett, aki fantáziáját feláldozta a jól fizető megrendelések oltárán. Jóképű fiatalember, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, megtréfálja nejét és a környezetét. Hirtelen leborotválja a bajuszát, és nem szól semmit. Várja a reakciókat.
Vesztére. E pillanattól kezdve az egész szilárdnak, biztosnak vélt világegyetem kibillen a sarkaiból. Sem a felesége, sem a legjobb barátai, sem mikro-, sem makrokörnyezete nem hajlandó reagálni a bajusz hiányára. Sőt, amikor próbál beszélni róla, nem is emlékeznek arra, hogy valaha is bajusza lett volna. Amikor ráébred, hogy nem afféle kollektív, megbeszélt viccről van szó, tökéletesen megzavarodik. Szépen, lassan mindenkitől elszigetelődik, mindent elveszít. Nem élvezi már a jólét megannyi ajándékát, a párizsi lakástól a jól fizetett, világkörüli, hivatalos utakig. Homályosan megsejti, hogy az élet lényegében kifutott alóla, jelentéktelen, értelmetlen sors várományosa lett. Megérzi az abszurd vég, a halál közelségét. Éppen ezért brutálisan, horrorisztikus öncsonkítással öszszekötve vet véget életének.
A regényben és a belőle készült cannes-i kategóriadíjas filmben (maga az író, Carrére rendezte 2005-ben) semmit sem rág az olvasó szájába az író, ezért válik a feszes, groteszk, a valóság és a képzelet határán borotvaélen táncoló mű alkotója méltóvá irodalmi elődeihez, Kafkához, Musilhoz, Krúdyhoz, Sartre-hoz Camus-hoz, Samuel Becketthez. Puritán, letisztult képeiből – a fordító, Földes Györgyi munkájának köszönhetően – egy nagy sorsra szánt, eljelentéktelenedett ember lélekrajzán át elénk tárul látszólag elegáns felhőkarcolóktól zsúfolt, mindenütt egyforma világunk lényegi földszintessége. Nietzsche Imigyen szóla Zarathustra című filozofikus látomásregényének illusztrációjaként: „Nem a bűnötök, hanem azok kicsinysége kiált az égre.”
(Emmanuel Carrére: A bajusz. Széphalom Könyvműhely, 2006, 157 oldal.)
origo.hu
Ki lehet a Soros-ügynök Magyar Péter mellett - 6/3: Lakos Eszter
