Mozgóképes költemény 1956-ról

Jeli Ferenc író, Puszt Tibor rendező és Péterffy András társrendező Sínjárók című filmje megrázó alkotás 1956-ról, a megtorlásról, az ötvenhatos eszme búvópatakszerű továbbéléséről az önkényuralom évtizedeiben. A hinni akaró, de hamar kiábrándulásra kényszerülő ellenálló értelmiség optikájából ábrázolja a rendszerváltozást is. A filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezett vetítéseken számosan látták, és elismeréssel nyilatkoztak róla. A szemlekatalógusban viszont a mű szinopszisát még az információs vetítésekről szóló fejezetben is hiába keressük.

Ez életem legszebb, legszomorúbb és legcsodálatosabb filmje. Azért merem így dicsérni, mert nem az enyém, nem is Péterffy Andrisé, hanem Jeli Ferié, aki már nincs köztünk – kezdte beszélgetésünket Puszt Tibor filmrendező. Elmondta, hogy Jeli Ferenc író, festőművész, filmrendező gazdag, sokrétű életpályáját megtörte a részvétel az 1956-os forradalomban. Jeli két évvel ezelőtt készült el a Sínjárók önéletrajzi ihletésű irodalmi forgatókönyvével. Felkérte Puszt Tibor rendezőt és Péterffy András rendező-operatőrt, hogy forgassanak belőle filmet, ám ők azt felelték: Feri, ez a te életed, a te filmed. Ezt neked kell elkészítened. Mire a forgatókönyv megkapta a szükséges támogatásokat, Jeli Ferencen elhatalmasodott a halálos kór, s csak elkezdeni tudta a forgatást, de kérte barátait, hogy folytassák. Puszt Tibor kétnaponta járt be a kórházba, s egy laptop segítségével lejátszotta az elkészült részleteket. A munka szinte a forgatás befejezéséig életben tartotta Jeli Ferencet. Megindító volt, amikor egy ízben a kórterembe lépő Puszt Tibor meghallotta, hogy Jeli Ferenc hangosan beszél Istenhez, kéri őt, hogy engedje befejezni a munkáját. Még megérte az utolsó jelenetek leforgatását. Félelmetes, hogy az író-rendező személyes sorsa átfolyt a filmvászonra.
A film regénye sajnos nem ért véget e felemelő és megható befejezéssel. Alkotói arra törekedtek, hogy a Sínjárók formavilága különbözzön a magyar filmre jellemző általános trendtől, üzenete pedig forduljon szembe a forradalom reformkommunista értelmezésével, ám ezt ma rendező nem teheti meg büntetlenül. Úgy érzik, hogy a magyar filmgyártásban és a történettudományban ma sokkal keményebben érvényesül a hivatalos szellemi egység parancsa, mint a Kádár-korban. Puszt Tibor és Péterffy András társai azért hozták létre a Magyar Képek Egyesületét Morell Mihály elnökletével, hogy a filmművészet népi-nemzeti ihletésű vonulata életben maradhasson. Folytatni kívánnak egy hagyományt, amely Balogh Bélával, Szőts Istvánnal kezdődik, Ranódyval, Sárával, Kósával, Csoórival folytatódik. Ezek az alkotók szemiotikailag is újszerűen ábrázolják a magyar világot. Remélték, hogy ennyi évvel 1990 után végre érvényesülhet a művészetek sokszínűsége, ám csalatkoztak. Mi alapján juttatta be az előzsűri a döntőbe azokat a munkákat, amelyek szinte csak a szemle első napjára készültek el? – tette fel a kérdést a rendező. Szerinte demokratikusabb is, célszerűbb is lett volna, ebben az esetben, amikor eleve kicsi volt a műszám, mindegyik nevezőnek megadni a döntőbeli megméretés jogát a nagyközönség előtt. Puszt Tibor és alkotótársai ezért úgy döntöttek, hogy nem engedik bemutatni Jeli Ferenc filmjét a mustra információs blokkjában, ebből kifolyólag a közönség csak egy péntek esti külön vetítésen láthatta azt.