Az álszabadság üressége

O L V A S Ó Ha távolról, a könyvesbolt kirakatában tekintünk rá, úgy véljük, Mona Lisa arcmása díszíti László Erika Egymillió először… I love lové 2. című regényének borítóját. Közelről megszemlélve a Leonardo da Vinci-reprodukciót, észrevesszük a torzítást. Mona Lisa bal szemét ütéstől származó monokli ékteleníti, amit egy odabiggyesztett árverési fakalapács okozott. Az olvasó a képhamisítók világában játszódó mulatságos bestsellerre, krimire gyanakszik.

A kalandregényre áhítozó olvasó hamar csalatkozik. A napjainkban játszódó történet korunk hétköznapi antihőseinek világát tárja föl, olykor már-már túl precíz, aprólékosnak tűnő mikrorealizmussal. Az írónő gazdag műkereskedők, becstelen becsüsök, gátlástalan képhamisítók és nepperek világába vezérel bennünket. Csillogó-villogó galériák, nappal is fénytelenül lepusztult ócskapiacok Dante-poklában tévedezünk. Ciceronénk-idegenvezetőnk, Ratkai Rita jobb sorsra érdemes, többszörös családi tragédiák és végzet-csapások után, korosodó szinglivé keseredett rokonszenves nő. Aki sokáig, a végkifejletig kétféle értékrend között ingadozva tengeti az életét.
A kétféle trendet a regény két, egymással ellentétes eszmei kisugárzású mottója jelképezi. „Olcsón, vagy ingyen megszerezni, és drágán eladni” – ez a műkereskedő, vagyis a XXI. század elejei átlagember életelve, amely szerint az élet célja nem több és nem kevesebb, mint anyagi javaink szüntelen gyarapítása. László Erika regényének mellékszereplői legyenek akár multimilliomosok, vagy aluljáróban vegetáló hajléktalanok, annak az életelvnek lettek látszólagos győztesei, vagy ronccsá züllött vesztesei, amely szerint a vagyongyarapítás öncél. A másik, az Isten képére teremtett emberarcú világot jelképező mondat Pablo Picassótól származik. „Minek a több pénz, ha van elég pénzünk?” A regény rokonszenves, jobb életért, jobb anyagi körülményekért, reménytelenül, sziszifuszi erővel küszködő hősnője egyszer csak ráébred Picasso mondásának legmélyebb értelmére. Az ember életének magasabb rendű küldetése. S ettől kezdve, úgy sejtjük, valamivel könnyebbé lesz az élete is.
Rita még a biztató fináléban sem válik helyből mennybéli angyallá. Ám képes arra, hogy tisztán maradva járja végig korunk Magyarországának pokoli bugyrait. Miközben ezerszer átverik képhamisítóvá züllött művészettörténészek, gengszter privatizátorok, csaló építési vállalkozók, pszichológusnak álcázott pénzsóvár hályogkovácsok. Az írónő anélkül, hogy aktuálpolitizálna, félreérthetetlen célzásokat tesz a jelenkori kormánykörökhöz kötődő legnagyobb botrányokra. Kimondja: nincs a világon állam, amely gonoszabb és kíméletlenebb lenne a vadkapitalizmus privatizáló cápáinál. És ember nem találhat ki emberellenesebb ideológiát az ideológiamentes álszabadság ürességénél, amely a morál infernójába torkollik: „Isten az égben. Az emberek időről időre találgatják, mikor jön el a végítélet. A hurrikánok, a földrengések és a világjárványok nem annak a jelei? Nem valószínű. Ám a perverzitások normálisként való feltüntetése annál inkább. A tolvajok becsületessé mosása, piedesztálra állítása, megdicsőítése és sztárolása úgyszintén” – állapítja meg hősnőnk a regény fináléjában.
A mű végére érve az olvasó megbocsátja az írónak még az először hosszadalmasnak tűnő, mikrorealista részletezést is, hiszen teljességre törekvő, hiteles képet kap eltorzult mai világunkról. Kicsit együtt igazul meg a könyv hősnőjével, s e katarzisért őszinte hálát érez.
(László Erika: Egymillió először… I love lové 2. Ulpius Könyvesház, 2006., 280 oldal.)