Kék alkony Józsefváros felett

L Á T - H A T Á S Anzix – Józsefváros címmel nyílt kiállítás hétfőn a Magyar Fotográfusok Házában. Stalter György, a fotográfia misszionáriusa lement a lépcsőkön, megörökítette a nyolcadik kerületet úgy, ahogy van, arcokat vett és roncsokat, színeket kevert hozzá, s a hagyományokat átértelmezve bebizonyította, hogy a magyar szociodokumentarista fotográfia él és virul.

Úgy kezdődött, hogy Stalter György az esztergomi ferenceseknél beleszeretett a fotográfiába. Na, nem a barátok, hanem a csavargó-kalandor természete miatt. Megérezte ott, a hetvenes évek közepén, hogy a sötétkamra iránt erősebb a vonzalma, mint a patinás kerengő iránt, odalent a földszinten, ahol olyan némán lebbennek a csuhák a refektórium felé esténként. Közhely, de a sötétkamra iránti szerelem tényleg életre szól. Csak néhány borász beszél a pincéről olyan meghatóan, mint ő a hívófolyadékban születő csodáról (a fényképészinasként eltöltött gyakornoki évekről, a belváros hétköznapi mágiájáról), ott fent, a nyolcadik kerületi műtermében, persze Stalter Györgynek a fotográfia nem csak önkifejezés: misszió is. Kétszeresen. Egyrészt magániskolájában fotóművészetet oktat – fotóra nevel –, másrészt kiszolgáltatott rétegeket karol fel, s visz magával két dimenzióban a kiállítótermekbe. Mint most.
Anzix – Józsefváros című kiállítása hétfőn nyílt meg a Magyar Fotográfusok Házában. Mint valami havannai látomás, ragyog fel a nyolcadik kerület azokon a képeken. Stalter színesre váltott.
Első blikkre éles kanyar ez a Más Világ fekete-fehér, faluszéli dokumentarizmusától és a szocifotó hagyományaitól a városmese felé. Pedig csak beleült közegbe, amelyben a Józsefváros pillanatok alatt elmálló valóságát ma giccsmentesen el lehet mesélni. És az a közeg a klipek, szerzői városfilmek, televíziós riportok érzékeny-szemcsés hűvöse. Színes diát negatív filmként előhívva (keresztbe hívva), a kékes hátteret ellensúlyozó sárgás világítással megújította a dokumentarista fotónyelvet.
Anzix? Ez így, együtt, nem csak képeslapok sorozata. Film? Bevillan Kaurismaki peremvárosa. Vagy inkább Szomjas Roncsfilmje. Hát persze. Stalter György képein roncs napernyők, roncs biciklik, roncs emberek. Romházakban roncslét, ahogy kell. De kevesebb-e a roncs az épnél? Közhely megint, hogy nem a kopott, az avítt a több, benne van a mese, ami az újban meg sem született. Fotónovella a Leonardo da Vinci utca feletti kék alkonyról, ha akarom, egy nap, ha akarom, örökkévalóság. A Józsefvárosban megállt az idő, a hajléktalanok, a fukszos feketék, a barnák, a sárgák, a szintén zenészek, a zárás utáni kocsmapulttámasztók, az öreg motorosok megmerevedtek az exponálásban, megálltak a tuning-Trabantok, a verseny-Ladák, zöldséges-Mercik, megállt a szutykos kirakatok tükrében a keserédes élet.
Üres, lepusztult téren kutyát futtat egy férfi. Mögötte távol házak kéklenek, kéken robbannak szét a felhők is a stalteri nagy látószögben, s ebben a nagy ürességben olyan kicsi az ember, úgy fél… – hát persze, hogy az arra csavargó csavargó, Stalter György megörökíti a maga kiszolgáltatottságában.
(Anzix – Józsefváros, Stalter György fotókiállítása, Magyar Fotográfusok Háza. Megtekinthető április 22-ig.)