Márquez lelkében életre szólóan eleven lenyomatot hagyott falujának buja, csodás erdők karéjába plántált összképe, a faluban szájról szájra terjedő mesékkel, mendemondákkal együtt, bizonyítván, hogy a tehetséges gyermek kreatív fantáziája már az önmagára ébredés pillanatával egy időben kibontakozhat. S ha a gyermekkorban megőrzött sűrű élmények olyan intenzív, elsöprő erejű képzelőerővel párosulnak, mint Már-quezé, akkor előbb-utóbb megszületik legalább egy olyan remekmű, mint a Száz év magány, vagy a latin – újabb kori elnevezéssel, a spanyol-amerikai – irodalom másik alapműve, Miguel Angel Asturias Az a félvér nőszemély című mágikus-misztikus regényeposza.
García Márquez kilencéves korában hagyta ott szülőfaluját. Kalandos életének ifjúkori szakaszában volt joghallgató, kiváló újságíró-riporter, akit 1961–1971-ig nem engedtek be Amerikába Kuba iránti nem titkolt rokonszenve miatt. Ám hogy mennyire nem vehető nála komolyan semmiféle elkötelezettség, az a vele készült interjúk hangneméből egyenesen következik. Elhíresült ars poeticája árulkodó: azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy könyveimmel barátokat szerezzek. Figyelemre méltó, kiváló riportok, filmes munkák, igen jó könyvek, mint a pályakezdő Söpredék, vagy az Ezredes úrnak nincs, aki írjon című prózaköteteiben már megmutatkozik a gazdag nyelvezet és a képzelőerő. Saját bevallása szerint nem igazán elégedett magával, válságtudat gyötri. A maga terjesztette legenda közismert: az Acapulcóba vezető úton látomásként jelenik meg előtte egy regényfolyó, amelyről úgy érezte, mindig is benne hömpölygött, de most kikívánkozik. Otthonába térve bezárkózott, tizennyolc hónap alatt megírta a Száz év magányt, egy képzelet és valóság szülte falu, Macondo és egy család száz esztendőt felölelő históriáját. García Márquez varázslatának titka, hogy szinkronban látja a múltat, a jelent és a jövendőt. Egységben ábrázolja a szájhagyományban megőrzött tradíciót, falujának, népének múltját a várhatóval, a jövendővel. E csodás, történelmet-történetet, valamint a mendemondát és a mesét elegyítő történetet minden porcikájában élő, eleven, szerves, utánozhatatlanul költői nyelvezettel adja vissza; a Száz év magány, a későbbi A pátriárka alkonya, valamint Miguel Angel Asturias remeklései, a már említett Az a félvér nőszemély, vagy a Kincses úrfi nyomán nevezték el irodalomtörténészek mágikus realizmusnak. Asturias a babona és a mesék valósággal összefont szövetéből teremtett szürrealista látomásvilágot, Márquez pedig a szájhagyományban megőrzött tradíciót ötvözi gyermekkori élményeivel.
A Száz év magány varázslatát mi, magyarok 1971-ben ízlelhettük meg először Székács Vera fordítása révén. A remekmű, amelyet sokan sorolunk életünk meghatározóan emlékezetes olvasmányai közé, elhozta García Márquez számára a Nobel-díjat. S ami még ennél is fontosabb, számos olvasót ébresztett rá a nemzeti és a mágikus-misztikus hagyományok, a tradíciók, a haza és az elpusztíthatatlan élet szeretetére.
origo.hu
Manfred Weber parancsára ültek Magyar Péter képviselői ukrán zászlós pólóban az Európai Parlamentben
