A mintaszerű realista próza

Szinte minden kiemelkedő, maradandó életművet alkotó prózaíró egy vagy több, földrajzilag is pontosan körülhatárolható régióból meríti élményeit: vállaltan az adott tájegység légkörét, misztikus vagy realisztikus auráját, az adott vidék jellegzetes alakjait rajzolja meg. Különösen igaz ez Tömörkény Istvánra, akinek írásművészetére halála kilencvenedik évfordulóján emlékezünk.

Tömörkény Istvánnak szinte csak opus magnumai vannak, életműve már-már ocsúmentes. Sorolhatnánk emlékeztetőül elbeszélésköteteit: Vízenjárók és kétkezi munkások, Gerendás szobákból, Förgeteg János mint közerő és egyéb elbeszélések, Napos tájak, Homokos világ, Egyszerű emberek. Margit címmel regényt is írt, színművei közül a Barlanglakókat nagy sikerrel játszotta a Nemzeti Színház. Mindegyik műve egy hatalmas tömb szerves része, amelyből megismerhetjük a magyar paraszt igazi arcát. Tömörkény alakjai, legyenek akár földművesek vagy értelmiségiek, mentesek mind az idealizáló és a sátán romantika, mind a naturalizmus túlzásaitól. Ha van mintaszerű realista próza, akkor az Tömörkény Istváné.
Nem volt soha látványosan mellőzött ember, mégis körüllengte egész életében – s halála után is – valami balszerencsésnek mondható végzetszerűség. Tréfásan is, komolyan is panaszkodott arra, hogy ő az az ember, aki soha életében nem járt a szülővárosában. Aki járt Cegléden – s mivel a kedves alföldi kisváros vasúti csomópont, nincs ember a hazában, aki ne látta volna legalább a vonat ablakából –, az tudja, hogy a ceglédi vasútállomás távol esik az anyaország második legnagyobb református templomát magában foglaló városközponttól. Tömörkény a ceglédi vasútállomáson született 1866. december 21-én, édesapja a restit működtette, s az élet úgy hozta, hogy később sem látta soha azt a települést, ahol elvileg a világra jött. Élete nagy részét Szegeden és környékén töltötte, a szegedi piaristáknál kezdte, a makói reformátusoknál folytatta középiskolai tanulmányait, gyógyszerészoklevelet szerzett. 1896-ban hivatásos újságíró lett. A Szegedi Naplóban egy időben barátjával, Móra Ferenccel felváltva írta a vezércikkeket. Ám a sikereket balsikerek is követték. Nagy csalódást okozott neki, hogy 1899-ben nem őt nevezték ki főszerkesztőnek, elszegődött könyvtárosnak és muzeológusnak. Először a múzeum munkatársaként, majd 1904-től igazgatójaként komoly szerepe volt Móra Ferenc mellett abban, hogy a szegedi gyűjtemény világszerte becsült, egyedülálló szakmai értékké gazdagodott. Korai halálát tüdőgyulladás okozta kilencven évvel ezelőtt, 1917. április 24-én. Érdemeihez képest keveset emlegetik még szakmai körökben is.