Annak, aki részt vett tegnap a budapesti könyvfesztivál díszvendége, Umberto Eco sajtókonferenciáján vagy tegnapelőtti előadásán, komoly meglepetésben lehetett része. A posztmodern irodalom pápájának kikiáltott, hetvenöt esztendős olasz író, kritikus, irodalmár tökéletesen ellentétes elveket vall a magyarországi, posztmodernnek tulajdonított nézetekkel.
„Utálom azokat az írókat, akik azt vallják, hogy csak önmaguknak írnak, mert végtelenül önzők – jelentette ki a Foucault-inga, A rózsa neve, A tegnap szigete, a Baudolino és a Loana királynő titokzatos tüze írója. – És ráadásul nem mondanak igazat. Még Joyce, a modern asszociatív próza atyja, az Ulysses című megaregény írója is elképzelte magának az álmatlansággal küzdő, hajnalig olvasni képes, túlintellektualizált olvasó modelljét. Aki nem az olvasónak ír, az reménytelenül ateista – fejtette ki Eco. Majd úgy folytatta: – Ha kihalna az emberiség, és csak én maradnék életben, először nyilván egy sort sem írnék, mert nincs kinek. Ám aztán vennék egy nagy lélegzetet, és az apokalipszist követő második pillanatban mégiscsak elkezdenék írni, mert vagy újjászületik az emberiség, vagy érkeznek értelmes lények más bolygókról, így előbb-utóbb lennének olvasóink is.” Eco abban viszont biztos, hogy az irodalomnak igenis társadalmi küldetése is van. Az értelmiség látszólag megváltásra szakosodott képviselői, a tudósok, a tanárok, a politikusok képtelenek arra, hogy orientálják az emberiséget. S képtelenek megoldani a jelen problémáit. Erre egyetlen dolog képes: az irodalom, ami nem más, mint laikus vagy profán mitológia. Az irodalom megtanítja az embereket arra, mi az erkölcs, mi a történelem, és nemcsak afféle üzenettől, filozófiától, metafizikától, ideológiától mentes szöveg, mint ahogy azt a posztmodern hazai képviselői vallják.
Umberto Eco a hamis híresztelésekkel ellentétben nem becsüli le a sajtót. Sőt vallja, hogy a televíziós és az internetes újságírás utolérhetetlen sebessége visszatéríthetik az írott sajtó képviselőit az elemző, elmélyült cikkekhez. Interjút pedig azért sem ad szívesen, mert azt szereti, ha az újságíró a saját elmélyült és hiteles véleményét írja meg a könyveiről, s nem vele, az íróval végezteti el az elemzés és az értékelés feladatát. Arra a kérdésre, hogy hívőnek tartja-e magát, nem szeret válaszolni. Azt szokta felelni: halálom után én Isten színe elé kerülök, te viszont lehet, hogy a pokolba jutsz az indiszkréciód miatt. Az erre a kérdésre adott válasznak egy írónál a műveiből kell kiderülnie.
Új irodalomtörténet. Tegnap szintén sajtótájékoztatón mutatták be A magyar irodalom történetei I–III. című összegzést, amely a több mint negyvenéves, hatkötetes „Spenótot” (A magyar irodalom története) hivatott felváltani. A 134 szerzős munka első kötete az ELTE és a Gondolat Kiadó közös produkciója a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Valószínűleg sok tudományos vitát generál majd: így az ősköltészetről írt (azt megkérdőjelező) fejezet vagy Horváth Iván tanulmánya a rovásírásról. Jankovich László, az első kötet egyik szerkesztője regény helyett novellafüzérnek nevezte a könyvet a bemutatón, ezzel a benne foglalt tanulmányok egymás mellé rendeltségére utalt, szemben a Spenóttal, amely a kötet főszerkesztője, Szegedy-Maszák Mihály szerint kiegyenlített, egységesített irodalomtörténet volt. Ez utóbbi műről sok szó esett, mintha az évtizedeken át szinte egyediként használt irodalomtörténeti kötetekkel szemben, de azt mégis talpkőnek tekintve határozták volna meg az új művet a szerzők. Az új kötet már tartalmazza az elmélet és a szemlélet változásait. Ezért már a címében is több irodalomtörténetről beszél, így utal a szellem útjának sokféleségére.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
