Elment Kurt Vonnegut Jr.

Az emberiség legnagyobb ellensége a fejlődés. Előbb vagy utóbb nyakunkra hozza a világ végét. Egyetlen ellenszerünk, hogy megsemmisítő iróniával néven próbáljuk nevezni a fantomot, hátha elriasztjuk saját képmásával. Így hangzik Kurt Vonnegut német származású amerikai író ars poeticája – ezeket a gondolatokat fogalmazta újjá remekműveivel, amelyek a világegyetem negatív szintéziseit tartalmazó korszakalkotó utópiák. Az életmű lezárult. Felesége adta hírül a világnak, hogy Kurt Vonnegut Jr., a huszadik századvég egyik legjelentősebb amerikai író-filozófusa megtért a Tralfamador bolygóra, Az ötös számú vágóhíd című regényében megálmodott túlvilágra.
Vonnegut 1922. november 11-én született Indianapolisban, ősei a vesztfáliai Münsterből származtak, a XIX. század közepén érkeztek Amerikába. Regényeiből gyakran kiderül, hogy a maga ironikusan szerető módján élete végéig őrizte német azonosságát is. Mint tehetséges építészdinasztia sarja és sikeres fizikakutató öccse biokémiai tanulmányokkal kezdte pályáját, de egyetemi újságokba írt eredeti cikkei már elárulták rendkívüli írói tehetségét. A tudomány és a haladás iránti eredendő intellektuális szkepszisét megfejelte életének meghatározó negatív élménye. 1943-ban bevonult katonának; az őshazában, Németországban esett tizenegy napos bolyongás után fogságba, miután egysége teljesen megsemmisült. Drezdában, egy vágóhíd légópincéjében élte át, ahogy jelenbéli, amerikai honfitársai bombázzák német őshonfitársait s velük együtt az amerikai hadifogolyként Drezdában rekedt amerikai katonákat is. Ezzel a skizofrén tudattal szemlélte végig a borzalmak borzalmát, az Elba-parti Firenze porig bombázását, amelyet a regény tanúbizonysága szerint ugyanolyan szégyenteljes és elévülhetetlen bűnnek tart, mint a náci és a szovjet lágerek poklát, valamint a hirosimai atomtámadást.
Egy életre beléje égett az öngyilkos emberi civilizáció élő és lángoló metaforája, amely megpecséltelte a keresztény–buddhista–vudu-hívő (a Macskabölcsőben megjelenített fantáziavallása szerint bokonomista) író fejlődés-, haladás-, technokrácia- és globalizációellenességét. Életének igazi paradoxonja az is, hogy igazi opous magnumát, az egész életműnek értelmet adó, egyedül is érvényes művét, a világegyetem fekete szintézisregényét, az 1963-ban megjelent Macskabölcsőt két évvel hamarabb alkotta meg, mint Az ötös számú vágóhidat, amelynek világhírnevét köszönhette. A Macskabölcsőben egy általa elképzelt zseniálisan sátáni találmány, az atombomba atyjának ördögi műremeke, az úgynevezett szuperjég új jégkorszakot és apokalipszist hoz a világra. A Macskabölcső vérfagyasztóan tragikus utópia – egyben a világirodalom egyik legszórakoztatóbb regénye, amely hitelesen mutatja meg nekünk, hogyan fogunk élni napról napra a világpusztulás után – mármint azok, akik életben maradhattunk. Két évvel később megteremti másik világvége-látomását, amelynek kiindulópontja a drezdai apolkalipszis réme, Az ötös számú vágóhíd. Vonnegut a második világháború tragikumát is filozofikus, metafizikus, sci-fi látomás kereteibe helyezi. Az ötös számú vágóhíd világsikerétől kezdve évről évre írta, általában kettőszáz-kettőszázötven oldalnyi tejedelmű, magyarországi olvasói által is epedve várt remekléseit: a Börleszk, a Mesterlövész, a Börtöntöltelék című regényt és a borzongató novellákat, amelyekben egyszerre nyűgözi le az olvasót a vérfagyasztó világ valósághű és abszurd ábrázolásának különleges, csak Vonnegutra jellemző szintézise. Sajnos tegnap óta hiába várjuk a mester új opusait. Vonnegut halálával pótolhatatlan veszteség érte a világirodalmat.