Eltávozott a mesék költője

Még együtt örültünk a bécsi akadémia díjának átadóünnepségén. Fizikailag egyre gyöngébb volt, de szellemileg szinte élete utolsó pillanatáig őrizte mesélő kedvét, amelyet írásban és élő szóban is azonos erővel, egyedülálló intenzitással érvényesített. És most nehéz legyőzni személyes megrendülésemet is, amikor leírom, meghalt Méhes György, az erdélyi magyar élet enciklopédikusa, korunk talán legnagyobb mesélője.
Erdélyben élő rokonok hozták ajándékba a hatvanas évek elején Méhes György Világhíres Miklós című meseregényét és elbűvölő mesenovella-gyűjteményét, a Virágvarázslót. Világhíres Miklós története a gyermek számára is érthetőn regélte el: annak, aki el akarja játszani az embereknek a világ legszebb dallamát, a halál birodalmába is alá kell szállnia. Aki meg akarja váltani újra az emberiséget eredendő bűneitől, s vissza kívánja téríteni a tévelygőket a krisztusi útra, annak meg kell fejtenie a növények, a virágok, az állatok, a hegyek, a folyók titkát. És jutalmul megtalálja végül Nevenincs Tündér szerelmét. Sokan vallják úgy barátaim, írótársaim közül is, hogy Méhes György eme csodálatos meséje indította el őket az íróvá, költővé válás útján.
Mivel jómagam is így gondoltam, különleges, eufórikus örömöt és megtiszteltetést jelentett nekem, hogy 2002-ben, amikor Méhes György a Fidesz-kormánytól megkapta a Kossuth-díjat, végre személyesen is beszélhettem vele. És meséinek egyedülálló írásbeli stílusa után hallottam őt közvetlenül is mesélni. Egyik történet fakasztotta újra a másikat, úgy, hogy Méhes György betartotta a népmese egyik alapszabályát: soha nem öltötte egyik szavát a másikba. Gazdag nyelvi köntösbe burkolt történetei érthetők, egymástól világosan elkülöníthetők voltak a hallgató nagy gyönyörűségére.
Találkozásaink évi rendszerességűvé váltak, bár egészsége és kedélyállapota nagyon megromlott felesége, múzsája, műveinek első olvasója halála után. Megindító volt bensőséges kapcsolatuk. Békebeli korok auráját idézte az őszinte, természetes emberi, nyájasan évődő stílus, amelyben Lexi bácsi – civil neve Nagy Elek – gyermekeivel, unokáival és népes családjának erdélyi, anyaországi tagjaival érintkezett.
És velünk, barátaival is.
Méhes György életműve négy, egymással szorosan összefüggő részből áll. Tőle tudtam meg személyesen, hogy aranykori szeretettel gondol vissza a Pásztortűznél, az Ellenzéknél, a Keleti Újságnál eltöltött gyakornokévekre, amelyek egyik hozadéka volt, hogy Trianon tragédiájának árnyékában társaival létrehozták a magyar polgári újságírást a Partiumban, Erdélyben. A büntetés a kommunizmusban nem maradt el, de háttérbe szorítva, jórészt hallgatásra kényszerítve sem nyalogatta a sebeit. Esténként feleségének és gyermekeinek kezdte el újrafogalmazni, újjáteremteni, átírni azokat az elbűvölő népmeséket, mondákat és legendákat, amelyeket Székelyudvarhelyen élő nagyanyja, a felejthetetlen nannyó mesélt neki esténként tündérekről, boszorkányokról. Ezek alkotják a Méhes-oeuvre második csoportját. Felesége biztatta: írd le, hiszen ezek a történetek még a népmesékhez képest is felemelők és csodálatosak. Az erdélyi havasok, a csíki hegyek, a háromszéki, uzonyi fennsíkok, a Jád völgye, a Feketeügy üde zöldje, komor feketéje is átüt e meséken, amelyek olyan könnyedén vezetik be a gyerekeket a tradíció, a szellem világába, hogy észre sem veszik. Természetessé válik számukra, hogy a láthatatlan világ talán még a láthatónál is fontosabb. Világhíres Miklós, a művész és szerelme, Nevenincs Tündér, a múzsa visszavezérlik az embereket a korábban láthatatlannak vélt, valójában csak elveszett álmok világába a művészet halhatatlan erejével. A mesék eligazítják a magyar gyermekeket és a felnőtteket is a valóság dolgaiban. A Világhíres Miklóssal egy kötetben jelent meg a Rapsonné vára című meseregény, amely 1958-ban a tündér- és a boszorkányvilág nyelvén adta a világ tudtára a romániai diktáror, Ceausescu ördögi tervét. Rapsonné, a sátáni boszorkánykirálynő gyönyörű, tündéri erdélyi székely lányokból próbál saját fajtája ellen törő boszorkányharcosnőket nevelni. Ceausescu a késő ötvenes években szisztematikusan kezdte el Erdélyből Ó-Romániába áttelepíteni a legszebb és legéleterősebb magyar hajadonokat. A nyugati világ a Rapsonné vára hatására állíttatta le a magyartalanítási programot.
A hatvanas-hetvenes évek látszólag enyhültebb szakaszában kezdődött el a harmadik, a diadalmas színpadi korszak. Erdélyi, anyaországi, külföldi színpadokon is elkezdték játszani Méhes György történelmi példázatait és abszurd szatíráit: a Noé bárkáját, a Barbár komédiát, amelyek egyszerre állították pellengérre az erdélyi magyarság kettős elnyomatását a szovjetek és a románok által. Bajuszpedrősen székely legényes huncutsággal adta elő az S. O. S., ki válik itt sóbálvánnyá? című szatirikus színmű letiltatásának történetét: „Ezek a bugyuták csak a tizenötödik, telt házas temesvári előadás után jöttek rá, hogy a színdarabomban kicsúfolt sóhivatal nem más, mint a szentséges román kommunista párt.”
Az újságírói problémaérzékenység, az elbűvölő mesélőkészség, a humor és az enciklopédikus tudás együtt szülték meg az erdélyi magyarság regényszimfóniáit: a Kolozsvári milliomosok, a Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című nagyregényt és a többi remeklést. E művekben a bölccsé érlelődött székely ember elpusztíthatatlan életereje ad útravalót az igazi felnőtt- és gyermekmese bölcsességére vágyó olvasónak. Méhes György személyes beszélgetéseink során elárulta a titkot: úgy kell mesélni mindenkinek, ahogy székelyudvarhelyi nagyanyám tette tavaszi, nyári, őszi, téli estéken gyermekeknek, fonóbeli felnőtteknek. Föl kell ébreszteni bennük a mesére vágyó gyermeket. Azt gondolom, ennél okosabb ars poeticát senki nem tud. Meséit most már barátai is csak a könyveiből olvashatják újra. Felesége nyomában immár ő is utolérte kedvenc hősét, Világhíres Miklóst a tündérálmok birodalmában.