Ez persze csak jámbor óhaj, amikor dúl az alkotmányosnak is alig álcázott diktatúra restaurációja, és sikerkönyv-kísérletek, filmek, színdarabok születnek a nyájasan mosolygó diktátor, Kádár János fényezésére és ’56-os hősök rágalmazására. E korszakban különleges értéknek számít Madarász Imre elegánsan szókimondó, őszinte, olykor harsány nevetésre ingerlő, alapjában véve mégis tragikus helyzetképet festő könyve.
Madarász nem kíméli a szocialista ponyva álirodalmának két szörnyszüleménye, Berkesi András és Szilvási Lajos életművét. Berkesi András ÁVH-s vallatótisztből formálódott a Kádár-korszak legolvasottabb írójává, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc gyalázásával, a történelem meghamisításával vált a rendszer koszorús írójává. Szilvási Lajos nem volt ávós, íróként pedig annyival jobb, hogy nem ad csapnivalóan rosszul megírt rendszer- és Kádár-dicshimnuszt, illetve forradalmárszidalmazást hősei szájába. Ő a szocialista giccs negatív etalonja.
Kiváltképp izgalmasan és szemléletesen írja le Madarász a szocialista szépirodalom sztárteremtő mechanizmusát, amelynek során az ígéretesen indult Moldova György vált először kincstári ellenzékivé, majd árnyaltan hithű bolsevikká: hogyan válik egy elvetélt, megkeseredett, kiábrándult író a Kádár-korszak retróirodalmának fényezőjévé, Kádár János utolsó feltétlen írástudó hívévé.
Madarász Imre kertelés nélkül néz szembe tehetségesnek indult, valahogy mégis elvetélt, noha egy ideig túlértékelt személyiségek, többek között Lukács György, Déry Tibor tragikus fátumával. Lukács György egyöntetű szakmai elismerést kiváltó főműve, a Modern dráma fejlődésének története megjelenése után géniuszát a marxista osztályharcelmélet és a diktatúra erkölcsi hitelesítésére pazarolta el. Még szomorúbb Déry Tibor sorsa, aki számos kiváló novella, remek kisregény mellett éppen két főművével, A befejezetlen mondattal és a Felelet című regénytöredékkel vallott kudarcot. E művek árnyalt sematizmusukkal a szocialista realizmus emlékműveivé váltak. A nagyközönség számára is követhető, élvezetes stílus átélhetővé teszi a szocialista irodalmi és tudományos élet fantomja, a mindenható és jelentéktelen áltudós, Tolnai Gábor portréját, aki hatalmát annak köszönheti, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak első számú eszköze, végrehajtója volt, hasonlóképpen Szigeti Józsefhez vagy a valamivel tehetségesebb Szabolcsi, Pándi, Király triászhoz. Madarász tanulmányaiban arra is rámutat: nem csak Kádár vagy a machiavellista kultúrdiktátor, Aczél György hibáztatható a mindmáig torz irodalmi köztudat kialakulásáért. A hamis etalonok, az ál-ikonok teremtéséért felelősök a vétkesek közt ma is cinkosan hallgató, vagy a hamis nosztalgiát intelligens köntösben tovább építő szakmabeliek. Bűnösök a hamis sztárkultuszt teremtő könyvkiadók, mindenek- előtt a nagy hatalmú Magvető-igazgató, Kardos György. E hamis bálványokat teremtő korszak felelős az átlagemberekben élő hazug nosztalgiákért. Azzal az olvasótípussal, amely még ma is Berkesi András műveit kölcsönzi ki a közkönyvtárakból, nem nehéz elhitetni, hogy a szocializmus a létező világok legjobbika volt, és ma is csak ebben lehet bízni. Ez így is lesz, amíg továbbra is zavartalanul rombolják a köztudatot a hamis szocialista ikonok és reinkarnációik.
(Madarász Imre: Antiretró. Hungarovox Kiadó, 2007.)
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
