Kit is tisztelhetünk Pósa Lajosban, akit a pártállami években csak régi könyveket, Az Én Újságom lapjait forgatva, tiltott csemegeként olvashattunk? Pósa Lajos költő és hírlapíró 1850. április 9-én született Radnóton, Gömör vármegyében. Középiskoláit Rimaszombatban, majd Sárospatakon, a nagynevű református kollégiumban fejezte be. 1883-ban kinevezték a szegedi színház titkárának, 1889-ben már országos reputációval rendelkező gyermekköltőként hívta őt a fővárosba a Singer és Wolfner Kiadó. Ekkor alapították meg Az Én Újságom című gyermekirodalmi folyóiratot, amelynek Pósa Lajos 1914-től haláláig a főszerkesztője volt.
Mit köszönhetünk Pósa Lajosnak? Felnőttverseivel divatba hozta a fin de siécle évadján, a bús-borongós századvége apokaliptikus hangulatában az életörömöt. A felvidéki, a hegyvidéki, az erdélyi, az alföldi magyar tájak szeretetét. Azt, hogy a hazaszeretet, a szülők iránti határtalan tisztelet, az élet értékeinek megbecsülése és mindenekelőtt a feltétel nélküli istenhit vezérelheti vissza az emberiséget az egyetemes pusztulás apokaliptikus örvényeiről. Pósa Lajos verseinek egyszerűségével, tiszta ritmusképleteivel, kalács- és cipóillatú, egészséges vidékiségével a millenniumi, a XIX. század végi és a XX. század eleji Magyarország egyik lehetséges képét tárja elénk. Hazudnak azok, akik állítják: Pósa idealizálta a korszakot. „Szegény ember dolgát boldog Isten bírja” – e sora talán mindenkinél pontosabban festi meg a korszak baljós arculatát is. Azt, hogy vannak-voltak emberek az Osztrák–Magyar Monarchia virágzásának évadján, akik lemaradtak az akkori, századfordulós, millenniumi díszhintóról.
Pósa Lajos felnőtt- és gyermekköltészetétől elvitathatatlan a korszakos jelentőség ténye. Kortársai közül nem kevesen akarták Nobel-díjra felterjeszteni. Így ír Bródy Sándor az 1914-es gyűjteményes Pósa-kiadás előszavában: „Ha Burns írta volna ezeket a verseket, ma az egész világ tapsolna Pósa Lajosnak. Él még közöttünk egy poéta, aki a magyarság dolgában és érdekében többet tett egymaga, mint az összes Emkék. Ő csinálta meg azt a jó tréfát, hogy ma, Budapesten, de más helyeken is, az apák és nagyapák nem tudnak beszélni a gyermekeikkel és az unokáikkal, mert ezek úgy beleszerettek abba a nyelvbe, amelyet Pósa írt nekik, hogy nem akarnak németül tanulni és írni.”
Bizony, Pósa Lajos kiszorította az előző századvég Magyarországából az idegenszerű fordításirodalmat, az idegen szellemet. A gyermekirodalmon keresztül tette magyarrá a soknemzetiségű Budapestet. Ezért kellett bűnhődnie az internacionalista orosz-szovjet bolsevizmus negyvenöt esztendején át. És ezért hallgatnák agyon őt nagyon sokan még ma is, az újjáéledt kozmopolitizmus évadján, amikor árad a kereskedelmi televíziós csatornákból, a videofilmekből, a multiplexekből a jellegtelen globalizáció és a minden korábbinál elsöprőbb agresszivitás kultusza.
(Pósa Lajos meséi. Társ Kiadó, Sepsiszentgyötgy, 2007. Pósa Lajos versei, Kráter Kiadó, 2006.)
origo.hu
Majdnem belehalt egy idős ember egy brutális támadásba - egy budapesti buszról rángatták le
