Mitől lesz itt magyar építészeti kultúra?

Szinte észrevétlenül nőtt ki a földből a budapesti Józsefvárosban az Orczy Fórum Városközpont az utóbbi másfél évtizedben. Az iroda- és lakóházakat magába foglaló együttes nemcsak méretei, elhelyezése révén válik meghatározóvá Budapest városképében, de a benne megtestesülő szellemiség miatt is. Az együttes vezető építésze, Kévés György szerint a tervezőnek nemcsak a falak, de a lelkek épülésén is munkálkodnia kell.

Könnyed, szinte súlytalannak tűnő épületek, téglaburkolattal, nagy üvegfelületekkel, lehetőleg közvetlen közelségben a természettel. Egy mondatban valahogy így néznek ki Kévés György Kossuth-díjas építész házai. Az 1935-ben született, a Műszaki Egyetem Építész Karán 1959-ben diplomázott építész (társai: Földvári Éva, Kovács András, Nicolas Rizo) tervezett irodaházat, minisztériumot, kereskedelmi központot, négy évtizede már családi házakat, lakásokat is. Udo Kultermann, a térség építészete nemzetközi rangú ismerője szerint munkássága „erős hangként jelenik meg a nemzeti identitás építészeti megnyilvánulásai között, s egyúttal kreatívan járul hozzá a nemzetközi kortárs építészethez is”. Kévés György és munkatársai szakmai, emberi identitását jól jellemzi, hogy az épületegyüttes közepén egy kápolna kapott helyet, csúcsán egy messziről is jól látható, piros-fehér-zöld színű kereszttel.
– Eredetileg egy szálloda állt volna az Orczy Fórum Városközpont belső terén. A szálló elmaradt, helyette lakóház készült, amelynek tömege szabadon hagyta az épületegyüttes által közrefogott teret. Az utolsó menetben arra gondoltam: nemcsak az itt élők mindennapi komfortérzete, de a lelke is fontos. Éppen az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt voltunk, magam is részt vettem az akkori eseményekben. Dédapám pedig 1848-as honvéd volt. Ezért került aztán a kápolna belső falára a panorámakép párhuzamos képsorral. Emlékezés ez a kápolna 1956-ra, másrészt olyan hely, ahol a vallásos emberek találkozhatnak egymással. Minden hónap utolsó vasárnapján tartunk szentmisét. Valóban, a hely szellemiségét akartuk kifejezni a félig a földbe süllyesztett kápolna centrumában lévő, magasan az épület fölé emelkedő, piros-fehér-zöld színű acélkereszttel is.
– Az épületegyüttesben kapott helyet a Kévés Műterem Galéria is. Milyen elképzelésekkel hozták létre?
– Azért hoztuk létre, hogy valamiféle kulturális centrum alakuljon ki. Nem elég ugyanis házakat tervezni, azokba lelket is kell lehelni. Ez a galéria a szó szoros értelmében ilyen „lelkesítő” hely szeretne lenni immár tíz éve. Építészekből, művészekből, a városukat, a szellem egyetemes és a magyarság sajátos értékeit szerető polgárokból alakult ki a törzsközönség. Úgy érzem, az itt folyó munka folytatását jelenti annak a tevékenységnek, amely a Józsefvárosi Galériában folyt a hatvanas–hetvenes években az emberi környezet minőségének javításáért.
– Rangjuk van a Kévés Műterem Galériában rendezett tárlatoknak. De jó ideje nemcsak itthon, hanem külföldön is szerveznek kiállításokat…
– Az elmúlt években, szakmai kapcsolatainkra alapozva, illetve meghívásoknak eleget téve, kiállítássorozaton mutattuk be Dél-Amerika több nagyvárosában is a kortárs magyar építészet és képzőművészet olyan törekvéseit, amelyeket különösen izgalmasnak, egyben hozzánk közel állónak érzünk. Könyvben is bemutatjuk a kiállításokon szerepelt művészeket, immár a negyedik kötetünk jelent meg. Ezt a művet, amelyet Fábián László és Fernando Gonzáles Gortázar írt, és amely a Konstrukciók, struktúrák a magyar építészetben és képzőművészetben címet viseli, sikerrel mutattuk be a legutóbbi guadalajarai nemzetközi könyvvásáron. De valóban az a legfontosabb, s persze legfolyamatosabb munkánk, amelyet a galériában végzünk. Itt a tárlatok mellett társművészeti eseményekre is sor kerül, vendégül látunk zenészeket, irodalmárokat, legutóbb például Kiss Dénest, Gulyás Dénest, bemutattuk a Vujicsics Tihamérról megjelent kötetet. Szeretnénk tovább erősíteni ezt a tevékenységet.
– Talán azért, hogy a közvetlen környezetből, a gyakran a főváros egyik sötét szegleteként emlegetett Józsefvárosból is több érdeklődőt vonzzanak?
– Nagyon nehéz dolog ez. Nemcsak nálunk, de általában is igaz, hogy mindig egy viszonylag szűk kör az, amely részt vesz a kiállításmegnyitókon, eljár kulturális eseményekre, s nem kis részben az az oka ennek, hogy a média nem igazán partner az értékes kulturális produkciók népszerűsítésében. Mexikóban több kiállításunk volt, amelyekről a helyi sajtó rendszeresen tudósított. Itthon ez másként van, a televíziós csatornák száma növekszik ugyan, de a műsorok színvonala ezzel szinkronban lesz egyre alacsonyabb.
– Elmondhatjuk ezt bizonyos szempontból a magyar kultúra egészére is. A nagy teljesítmények azonban nemcsak figyelmet keltenek, de talán példaként is szolgálnak a fiatalok számára. Aligha kétséges, hogy az ön eddigi munkássága, a sor végén egyelőre az Orczy-központtal az ilyen teljesítmények közé tartozik, amelyek méltó elismerését jelentik a legrangosabb díjak. Hogyan fogadta a Kossuth-díjat március tizenötödikén?
– Természetesen örültem neki, bár nem vagyok díjcentrikus. 1973-ban kaptam Ybl-díjat, mondhatni hosszabb szünet után jött ez a Kossuth-díj. Egyébként most sem a szakma terjesztett föl, hanem egy magánszemély, Haraszty István szobrászművész. Az az igazság, hogy én kilógok a mai építészetet jellemző struktúrából, hiszen nemcsak tervezéssel, de kivitelezéssel is foglalkozunk. De valójában ez a normális dolog, a XX. században vették ki az építést az építészek kezéből. Ami ma folyik, az egy kicsit komikus. Ybl, Hauszmann korában ez még másként volt, akkoriban még tartották magukat az igazsághoz, hogy a megtervezett ház elkészültét az utolsó szög beveréséig figyelemmel kell kísérni. Ez az egyetlen út, hogy az építészet visszakapja a rangját.
– Többször megfogalmazta, hogy a kortárs magyar építészet igen nehéz helyzetben van szakmailag, egzisztenciálisan egyaránt, s nem tudja betölteni azt a szerepet, amelyet a magyar kultúra egésze számára hasznosan be kellene töltenie. Lát valami megoldást?
– A mai kivitelezők többsége nem törődik a minőséggel, s ez az, ami miatt a társadalom számára az építészeknek nincs igazi súlyuk, egy-egy komoly döntés előtt legfeljebb formálisan kérik ki a véleményüket. A kollégák többsége azonban, közöttük a legnagyobbak is, nem nagyon erőlködnek a dolgok megváltoztatásáért. Tizenöt éve megszüntették például az építésügyi minisztériumot. Se nem művészet, se nem kultúra ma az építészet a hatalom számára – egy, még igazi hivatalnak sem nevezhető stáb foglalkozik az építészettel valamelyik minisztériumban. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ma a magyarországi lakásépítések mintegy hetven-nyolcvan százaléka külföldi cégek kezében van, akkor megkérdezhetjük: mitől lesz itt magyar építészeti kultúra? Vagy végképp elsorvad? Ha így lenne, az tragikusan hatna a nemzeti kultúra egészére. Éppen ezért létrehoztuk az építészek-műértők-képzőművészek egyesületét, amely itt tartja összejöveteleit az Orczy-fórumban, s amelynek az a feladata, hogy a tárgyi kultúra területén működő szervezetek, alkotók megtalálják egymást, közös elképzeléseket dolgozhassanak ki. Erre nemcsak a jelen szempontjából van nagy szükség, hanem azért is, hogy a múlt hagyományait megmentve, a jövőben értékes, az emberi élet kereteit értékszempontok alapján formáló építészet jöhessen létre.