BalaTONE: kamaszok rázták Zánkán

A Balaton Sounddal nyílt, a BalaTONE Fesztivállal zárt a hőhét Magyarországon. Nemcsak a levesmeleg hőfoktól szenvedhettek a pontyok, balinok, csiborok a bő egy hét alatt, hanem az iszapi életet módszeresen felrázó decibelektől, tóvízbe szórt csikkektől és a szervesanyag-háztartást felöklelő etil-alkohol-mennyiségtől. Zamárditól Zánkáig.

Zánkafürdő. Az olvadásnak indult, (menet)rendszerint félórákat késő, vasporos és ammóniaszagú gyorsvonat úgy köpi ki a fesztivállakókat a szellemváros szoc-idilli állomásán, mint állott hekket a strandoló, ennek megfelelően kígyózó sorokban tülekszik mindenki a huszonkilenc fokosan is enyhülést hozó vízig. Nincs is érkezése az érkezőnek megszemlélni az állomásépület dzsungelpára-tartalmú várótermében az úttörőtábor történetét szemléltető képkiállítást, pedig élmény az ilyesmi. Különösképpen a BalaTONE Fesztivál törzsközönségének; nekik a fiumei bácsi, a nadrágszíjparcellák, az ’56 utáni nagy rendrakás és a legvidámabb barakk bibircsókos kulcsfigurája már nem mond semmit (ráadásul Che, a szivaros-motoros elvtárs is kiballag lassan a yuppie-divatból), a pirosra cserélt kék nyakkendő meg végképp nem. Az első látványos különbség a két, első ízben megrendezett könnyűzenei tömegfesztivál között mindjárt az átlagéletkor. Míg a zamárdi Balaton Sound szervezői (Sziget) huszonöttől felfelé pozicionáltak, addig az elvileg a családokat is megszólítani szándékozó zánkai BalaTONE fesztiválosok (Delta Fest, Hegyalja) leginkább a huszonöt, sőt húsz alattiakat érték el.
Ennek megfelelően hiába próbálkozunk itt, Zánkán olyasmivel, hogy „Mintamókus…” vagy „Lenin mindig köztünk van”, süket fülekre találunk. Ha már itt tartunk, általános iskolás énekkarvezetőnk, csúfnevén Kottaklári igazolt át olyan szépen az óból az újba, ahogy a zánkai úttörőtábor: térült-fordult minden KISZ-es az új idők új szeleivel.
A fesztivál, csakúgy, mint egy hete Zamárdiban, a strandra települt. Csakhogy míg ott a víkendházak ablakait (s szemben a bencés apátság harangnyelvét) rezegtette a basszus, addig itt senkit nem zavart a hangerő; a helyszín, valljuk be, telitalálat volt. Bár, miként a kolléga mondja, a szoci genius loci kissé ránehezült a fesztiválra: valami itt (még) nincs rendben, s egyébként is ott van még a tojáshéj a BalaTONE fenekén.
Becsekkolás után jön az igazi pofon: a fesztiválsörön kívül egérszagú fröccsöt, alsó pultos töményeket árulnak, aki beéri egy langymeleg, Marine-alapú gin-tonikkal citrom nélkül, összeroppanó műanyag pohárban, az megtalálta a fesztivál legexkluzívabb koktélját. Az ételkínálat egyenesen drámai, igaz, ez a Balaton-parton nem meglepő, de a Balaton Sound ebben is magasra rakta a mércét, tortillachipstől a bbq-csirkeszárnyon és churroson keresztül a kétemberes marhapörköltig minden elérhető volt különösebb bosszankodás és sorbaállás nélkül. Árban meg is volt a különbség, ami átrostálta rendesen a közönséget Zamárdiban (egymás hegyén-hátán álltak a parkolóban a tuning-BMW-k, odabent a parti nyugágyak körül pedig nem volt túl ritka a gyűrött nyak, a tetovált váll vagy a Göncölszekérre kacsintó fuksz).
A zenei kínálat az első zánkai fesztiválon meglepően semmitmondó. A Besh o droM-on és Lukács László zenekarán kívül dzsidzsidzsí van és ugrabugra (mégis kinek húzónév húsz fölött az Asian Dub Foundation és a Dog Eat Dog?), míg az egyébként egysíkúan elektronikus Balaton Sound világklasszisokat tartogatott minden estére (Nouvelle Vague, Beastie Boys, Oi Va Voi, The Brand New Heavies, no meg Kruderék).
Hja, mondja egy, a lábát a moszatos hullámtörő kövekről alálógató, cigarettát lejmoló törzsfesztiválozó, nem is kell a két fesztivált összehasonlítani, nem konkurálnak emezek. Ha csak annyiban nem, hogy a nevüket jól összekeverte mindenki, a két nagy fesztiválszervező cég szervezte őket, néhány nappal egymás után, első ízben és éppen a Balatonon. Ha már valamivel, akkor a soproni VOLT-tal kellene a BalaTONE-fesztet öszszehasonlítani (tekintve, hogy a Hegyalja saját biznisz), viszont akkor nemcsak kibillenne, hanem fel is borulna a mérleg.
Különösebb katarzis híján egyszer csak vége. Néhány nyolc napon belül gyógyuló napszúrás és annál riasztóbb UV–B-s leégések a szerzett tapasztalatok között. A bármilyen, az utasok megsokszorozódásával járó helyzethez alkalmazkodni képtelen MÁV-Start Zrt. Zánkán monopolhelyzetben van; bangladesi vasúti élményekkel gazdagodva érnek a BalaTONE-osok röpke három és fél óra alatt Pestre, s végre feltámad a szél. (Jön, igen, jön a Művészetek Völgye, s mint mindig, az időjárás ilyenkor összevonja a szemöldökét, erőt gyűjt, hogy a legmorcosabb zivatarjait küldhesse Kapolcsra, ahol már amúgy is csúnya viharfelhők gyülekeznek: ezúttal tényleg nem jött össze a pénz az ország legszínvonalasabb összművészeti fesztiváljához.)
Ebben a hirtelen feltámadt, szeles, viharos poszt-fesztiválhangulatban arra gondolok, a tó vonzereje önmagában elég kevés, ám a vendéglátók lecserélésével, az ízetlen műsorkínálat megfűszerezésével (az ezredváltás utáni igényekhez, a fesztiválkommunikációhoz is némileg igazodva) akár az is elérhető lesz, hogy a zánkai kánikulában jövőre ne pár száz kiskamasz rázza a törülközőjét arra, hogy Ó-ó Afrika…