Arrafelé, amerre a vaddisznók járnak

Elevenekről és holtakról az dönt és ítél, aki ott ül a mindenható Atyaisten jobbján. Még akkor is, ha néha úgy tűnik, hogy politikusok, tábornokok és házmesterek eldorádója ez a világ. Különösen háború esetén van ez így, amikor az a látszat, hogy mindent szabad. Háború meg ugye akkor van, amikor sok az eladatlan készlet, vagy egy ország túl erősnek kezd látszani és ez multinacionális gazdasági érdekeket sért. Ha a titkosszolgálatok ráadásul találnak néhány népirtásra is hajlamos vadbarmot, akkor a háború tetszés szerinti ideig húzható, illetve bármikor befejezhető, az adott ország pedig igény szerint feldarabolható. Ez történt Jugoszláviával is, itt az orrunk előtt nem is olyan régen. Az úgynevezett délszláv háború mint téma természetesen megjelent a 13. Szarajevói Filmfesztiválon is, ami azért sem csoda, mert a háborús film műfaja már a boldog titói „jugó” időkben is virágzott. Amikor a nagy fehér ruhás marsall beszólt Sztálinnak, és Hruscsov is tőle érdeklődött, hogy mennyire nyírja ki a magyarokat 56-ban, majd akkor is, amikor a főnök Brezsnyev helyett inkább az indiaiakkal haverkodott, el nem kötelezettek lettek, volt Cesar konyak és voltak szexlapok és el lehetett menni dolgozni németbe és Dzsajics életveszélyesen adta be a labdát középre Acsimovicsnak és téli olimpia volt Szarajevóban, nos ebben az érában még Richard Burtont is be lehetett húzni a Sutjeska című partizán moziba és akkor Surdilovic mester előképéről, Fekete Rokról még nem beszéltünk, az Amerre a vaddisznók járnak című méltán népszerű sorozatból.
Most persze már más a világ, de az alapok rendezettek. Kristijan Milie filmje, a Zivi i Mrtvi (Élők és halottak) két síkon támad, az egyik szint 1993, Bosznia-Hercegovina, amikor a horvátok és a bosnyákok feszültek egymásnak, azelőtt, hogy együtt védekeztek volna a szerbek ellen, a másik pedig a II. világháború alatti horvát–szerb (usztasa-cset-nik, római katolikus– ortodox, a piacsere) konfliktus. A párhuzam persze triviális, használták is többen az utóbbi időkben, ám Milic bosnyák–horvát (lám-lám) koprodukciója inkább transzcendentális határokat feszeget. A terület, ahol az egységek (speciális feladatú szakaszok) harcolnak, ugyanaz.
Falu, mező, fa, bokor, menedékház, temető. Nagyjából ötven év különbséggel ugyanott hal meg mindenki, nem számít, hogy hosszú katonai kabátos horvát parasztgyerek, vagy Ramones pólós, beszívott tarajos, és nem számít, hogy valakit a tangóharmonikáján keresztül lő szitává a volt iskolatársa, vagy egy partizán fröccsenti ki az agyvelejét a gyönyörű hegyekben, ahol temetni nehéz, mert köves a föld. Ugyanolyan értelmetlen és ócska az egész. És a végén az összes eltékozolt életű halott összegyűlik, mint Romero valamelyik klasszikus zombi filmjében és áldozati nyájként néznek valamit. Alighanem az egész siralmas 20. századot.