Csupasz templom, csupasz szív?

Minek kellett annyit faksznizni a szentekkel meg a szobrokkal meg az egész ellenreformációval, ha a végeredmény az, hogy egy református templomban is több a dísz, mint egy modern katolikusban?

Minap beszélgettem az új piarista kápolnáról egy barátommal, aki linket küldött át egy templomról, mondván, imádja az ilyen minimalista dolgokat… A kép Tadao Ando művét, Honpuku templomát ábrázolta. Hamar vita alakult ki köztünk a kortárs szakrális építészet témájában. Közöltem, hogy attól még, mert valami egyszerű, még nem lesz minimalista, akkor sem, ha pár éve ez az egyik trendi kulcsszó. Ezzel magyarázzák a laikusok a domboldalba fúrt, külső vincsi alakú kockákat meg a nagy üvegkasznikat, amik, ugye, újabban megint nagyon szépek.

A piarista kápolna a minimalista templomépítészet nemzetközi trendjét követi. E tekintetben kétségtelenül mai és menő. Díjat is kapott. Azonban miről is szól ez a trend? A felújítás esetében arról, hogy a mellékoltárokat, szobrokat, néhol még a festményeket is eltávolítják, és a szakrális teret lepucérítva adnak liturgikusan célszerű, legalábbis annak tekintett megoldásokat. Ha a templom új, már eleve nem terveznek bele semmi felesleges cicomát.


Mi a legcikibb? A Szűz Mária-szobor

A katolikus egyház esetében – a kivételek tiszteletben tartásával – az ember felteszi a kérdést: minek kellett annyit faksznizni a szentekkel meg a szobrokkal meg az egész ellenreformációval, ha a végeredmény az, hogy egy református templomban is több a dísz, mint egy modern katolikusban? Miként jutott oda az egyház, hogy keblére ölelje ezt a minimalizmust? Ez egyenes irányú folytatása annak, hogy az általa korábban képviselt spontán dekoratív tobzódásra mint megtagadott ellenpontra tekint? Hiszen a katolicizmusnak elidegeníthetetlen része volt a díszítettség, ez különböztette meg például a protestánsoktól. A modern kor hajnalán persze a katolikus egyház volt a konzervatív ősellenség, aztán a modernizmus tagadásakor, olyan húsz éve, a katolikus utalások kedvelt motívumai lettek a posztmodernnek, bár korántsem áhítattal néztek rájuk.

Amikor a katolikus pap épp a Szűz Mária szobrot érzi a legcikibbnek saját templomában, s a modernség jegyében szíve szerint kiveretné az ólmozott üvegablakokat, joggal tehetjük fel a kérdést: nem inkább az ábrázolást kéne újraértelmezni ahelyett, hogy az ikonoklazmosz válaszát adják? Az új, lemeztelenített piarista kápolnában egy kávézó pulpitusához hasonló az oltár rész, a plafonról helyes kis lampionok lógnak, és az egyetlen túlélője az átalakulásnak az az oltárkép, ami az oltárépítménytől elválasztva a falon lóg, így nem több immár dekoratív elemnél.

A Katolikus Egyház a hatvanas évektől radikális változások során emelte keblére a modern gondolatot. Ma azonban egyre többen érzik úgy: lehet, hogy kár volt ezért, és keresnek tradicionálisabb utakat. A művészet számos képviselője ugyanígy keresi a modern utáni kor körvonalait. Technológiai és emberi képtelenség ma régi templomot építeni, mert ezek ugyanúgy változtak, mint a kultúránk és a vallás. Less is more! A kevesebb több! – mondta a harmincas években Mies van der Rohe, de erre már a posztmodern megadta a maga válaszát Robert Venturitól: Less is bore! A kevesebb unalmas! Akkor most mi a jó megoldás? Kipucolni a templomot, vagy kifesteni?


Befotózzák, ledíjazzák, viszontlátásra!

A minimalista dizájn és építészet ugyanis csak látszólag eszköztelen, valójában nagyon is drága, körülményes és bonyolult technológiák állnak a hátterében. Ahhoz, hogy egy épület a minimalista esztétikának megfeleljen, a legkorszerűbb high-tech eszközökre van szükség. Eltüntetett csomópontok, láthatatlanná tett ergonómiai, és egyéb „szükséges” elemek jellemzik. Ezt nevezhetnénk szakmai kérdésnek, ha az esztétika, amire hivatkozik, nem pont az ellenkezőjéről szólna.

A minimalizmus filozófiája által prédikált „víz” a visszavonuló, ökotudatos, egyszerű, nem hivalkodó, kontemplatív Emberé, akinek alkotása szinte jellé változik. Mentes mindenfajta jelzőtől, amit az ornamentika vagy a felesleges, esetükben a meditatív figyelmet elterelő bármiféle egyéb elem jelenthet. A minimalista lelkében puritán, aki a posztmodern barokkos túlzásaival és tobzódásával szemben új aszkétizmust vagy szublimált szegénységet hirdet. A ház (legyen az az Isten háza) annyira minimális, amennyire a személy jelenléte is minimális az épületben. Minimális ego, minimális egyéni jel. A tér immár fényes, sötét, zárt és nyitott tartalmak felhasználásával építkező, egyszerűen kódolt üzenet.

(Lapozzon a cikk következő oldaláért!)

---- Oldal címe ----

Aki kiiktatja az építészetből az időt, eleve nem lehet szakrális. A minimalista épület ugyanis pont úgy nem öregszik, ahogy a panelház vagy a gipszkarton. Halott anyag. Matéria. Az ilyen épület ezért blöfföl: hiszen csak látszólag állandó, valójában folyamatos maintenance kell neki, piszkolódik, kopik, és ahogy elkezdődik a használat, pont olyan sivár lesz, mint a kettes metró burkolata. Ami egy templom esetében korántsem szerencsés. A vallás a meghalás és feltámadás, a romlás és megújulás tanát hirdeti, nem pedig a materiális állandóság hamis ideáját.

John Pawson, akit a minimalizmus atyaúristene névvel szoktak illetni, azt mondja, hogy egy ház, ami téglából épül, látható csomópontokkal, legyen bármilyen eszköztelen, már nem lehet minimalista. A minimalizmusban tehát az esztétikai elv és az anyagszerűség nincsenek túl baráti viszonyban, és az alkotók többsége is az elv mellett teszi le a voksát. Éppen ettől sokszor hideg, rideg, és a valóságban csakis fényképen mutat jól az eredmény. Ezekben a – másfajta – díszletekben a valós lakók éppoly idegenül mozognak, mint Marcsi néni szatyorral az óbudai panelház vasbeton kollonádja alatt. Előállítása ugyanolyan tetemes összegeket emészt fel, mint a hivalkodó posztmodern, s megépülte után ugyanolyan merev és alakíthatatlan struktúra, mint a dekonstruktív épület. Nem beszélve arról, hogy a minimalista sztár műve ugyanolyan trendi attrakció, mint volt tíz éve a dekonstruktivistáé. Befotózzák, ledíjazzák, viszontlátásra.


A templom sem más – ház

A minimalizmus által ivott bor egy nagyon is burzsoá tobzódás a menő technológiák, drága anyagok és a trendek világában. Világias. A látszatra puritán épületek alkotói pont olyan nagy arccal fejtik ki idealista elképzeléseiket, mint tették az általuk megtagadott posztmodern figurái. Lekezelik a spontán- és műépítészetet egyaránt, és bár gyepálják a tobzódó posztmodernt, ők sem kevésbé átlátszó ideológiák hívei. Sokan azon művészek közül, akikre a minimalisták legtöbbet hivatkoznak, épp ezen parasztvakítás miatt igyekeznek szabadulni ettől a bélyegtől, és sokkal inkább szeretik magukat a modern hagyomány egyszerű követőinek tekinteni.

Peter Zumthort sokan nevezik minimalistának, ő saját magát viszont a legkevésbé sem tekinti annak. Méltatói Heideggerrel való kapcsolatából indulnak ki, s Zumthor maga is heideggeri fogalmakat használ önvallomásaiban. Alkotói metódusának legfontosabb sarkköveként az élmény és érzelem kettősségét említi.

A redukció és az absztrakció nem ugyanaz a fogalom, ahogy a lecsupaszítás és az egyszerűség sem. A minimalista trend körmönfontságával szemben áll többek közt Zumthor Benedek-kápolnája, ami égésnyomaival, durva felületeivel, rusztikusságával már nem felel meg a pawsoni minimalizmus kritériumainak. Zumthor épületei gondolkodásra késztetnek, amíg a legtöbb minimalista olyan fotografikus hatásra törekszik, ami egy pillanat alatt befogadhatóvá teszi az épületet, és nem kevésbé jól fotózható lesz a trendi lapok számára. Filozófia kontra szofizmus – évezredes szembenállás az üres fecsegés és a logikus érvelés között.

A szakrális építészet helye, szerepe merőben átalakult. Az egyház már korántsem a legfőbb mecénás, és nem is építenek annyi templomot, mint akár száz éve. Ma már templomot sem építenek máshogy, mint bármely más házat. Az építész számára csak annyi a különbség, hogy a funkció felől megfogalmazódnak bizonyos liturgikus igények. Ezekre viszont sok esetben korántsem szakrális áhítattal, vallásos hevülettel tekint, hanem a modernizmus szikár, racionális hatáselemzésével, vagy ami ennél is rosszabb, egyszerű hatásvadászattal.

De mit is számít az építész hevülete, ha a megrendelő nem rendelkezik határozott elképzelésekkel… A kérdés az, hogy létrejön-e Isten csendje, és megfogalmazódik-e a Jelenlét misztériuma a díjnyertes Duna-parti kápolnában. Vagy csak egy jól fotózható, trendi teret kaptunk?