Sejtettem, hogy ha Bereményi Géza filmet választ, annak lesz valami kézzelfogható, egyszerű, és nagyon életszerű indoka. A végeredmény szempontjából talán úgy tűnhet, ez nem sokat számít, de mégis. Más az, ha valaki így kezdi: azért választottam, mert szerintem a legnagyobb magyar film, és más, ha így: másodikos elemista koromban láttam először, és attól kezdve másképp néztem a világra. Bereményi Géza ravasz ember. Pontosan azt csinálta, amit a jó filmtől elvár. Szépen becsalogatott minket a saját világába. Egy életszerű, valóságos történettel. Olyannal, amilyennek szerinte az igazi film történetének lennie kell.
A magyar kulturális életben mára nagyon kevés agy maradt (lehet, korábban sem volt sokkal több), és a kevés közül Bereményi az egyik. Minden mondatát érdemes megjegyezni. Ha tehetném, egész nap egy diktafonnal slattyognék a nyomában. Lehet, hogy az utókor sírva könyörögne a felvételért.
Mindezt annak dacára gondolom így, hogy ki nem állhatom a „megmondóembereket”. De Bereményit nem tudom kikerülni. Ő különben sem „megmondja”, csak egyszerűen elmondja. Nem kötelező meghallani, és nem kéri számon, hogy „hallottad-e, mit mondtam, hé!”, de az ember mégse tudja levakarni magáról ezeket a mondatokat, visszatérnek időről időre, mert igazak. Valahányszor beleszaladok egy-egy pofonba, mindig meg kell állapítanom (többnyire utólag, ha előre, az már nagyon jó), hogy „na, a Bereményi ezt már két éve megmondta”. Nem személyesen, nem direkt nekem persze, hanem interjúban, könyvben, dalban, mikor hogy. Felettébb bosszantó.
Ebben a kellemes, magyarázó hangnemben egészen elképesztő dolgokat is tud közölni néha Bereményi Géza. Most például azt találta mondani, hogy a magyar filmnek vége lett a negyvenes években, egészen pontosan az Emberek a havasonnal lett vége. Erős, erős. A közönség soraiban mégsem háborodott fel igazán senki, pedig azóta azért történt pár dolog a magyar film háza táján, s ezekre tulajdonképpen azt mondja a mi Bereményi Gézánk, nagyon leegyszerűsítve (és továbbra is ugyanazzal a tanár uras bájjal), hogy: nulla, gyerekek. Ezek nem igazi filmek. Nem mutatják meg, hogy az élet ellentmondásos. Sőt eltakarják ezeket az ellentmondásokat. Aki ezt teszi, giccset csinál. Hazudik. (Megérne egy kört az is, hogy utánanyomozzunk, milyen összefüggésekben használták a hazugság szót az elmúlt esztendőkben a kulturális produktumok kapcsán. Szerintem ilyenben nem nagyon.)
De akkor mitől jó egy film? Attól, mondja Bereményi, hogy megmutatja, milyen az ember, és milyen az Isten – mindegyik ellentmondásos. Csecsemők halnak meg. Ha jó vagy, rosszat kapsz vissza. És így tovább. Ezen kívül a filmnek attól van ereje, hogy saját, külön értékvilágot teremt, és bevezeti abba a nézőt. Jánossy Lajos éppen azt veti ellen, hogy a bevezetés pillanatában, a film elején mai szemnek már hamis lehet a havasi idill. Bereményi nem csinál ebből kázust, szerinte ezzel Szőts csak beigazította a néző állát, hogy aztán bevágjon egy jó nagyot.
Maga az „értékvilág” pedig közel sem azt jelenti, hogy a jó film erkölcsös. Nem – mondja Bereményi –, az erkölcsös film vacak, buta és unalmas. Követni próbál valamilyen értéket ahelyett, hogy sajátot teremtene. Példaként a Keresztapát hozza, abban csecsemőket gyilkolnak meg és lovakat darabolnak fel egy olyan világban, ahol egyetlen érték van, a családhoz való szolidaritás. Mégis jó film, éppen emiatt. Saját értékvilágot működtet. Az Emberek a havasonban ez az értékrendszer szerinte a hitvilág, a havasok népének pogányságba oltott kereszténysége (vagy fordítva). Ez az, amire Szőts István ezt a filmet építette. Csinált egy kijelölt hitvilágot. Értéket és értékítéletet rögtönzött saját használatra, és ezek közé helyezte a szereplőit, akiket valakik mindig megpróbálnak kizökkenteni ebből a hitvilágból. Feszítik a húrt, kihasználással, kegyetlenséggel, addig, amíg el nem pattan. Ilyen körülmények között olyan emberekből lesznek a hősök, mint Szőts István főszereplője, az ártalmatlan, már majdnem málészájú Gergő, akit addig-addig ráncigál az embertelen világ, amíg a végén veszélyes lesz. Ilyen az ember. Mint ’56-ban – teszi hozzá Bereményi. Mint a Casablancában – teszi hozzá kicsit később, mi meg csak lesünk, hogy mire fog ez kilyukadni. Hát arra, hogy tulajdonképpen ugyanaz a két hős, Rick meg Gergő, csak az egyik végül megváltja magát, a másik, a magyar nem képes rá. Isten nem engedi. Ez ilyen vidék. Bereményi azt mondja, erre a vidékre ma is ugyanúgy ráismer Budapesten, ahogy ráismert már hétévesen is, amikor először látta a filmet. Ugyanaz a kiszolgáltatottság és jéghideg közöny, amiben mindenki tehetetlen.
Felmerül persze a kérdés, hogy mi a jó. – Ha együtt lehetek a haverokkal – így Bereményi. Szőts Istvánnál a székelyek összetartozása ez az ólmeleg. Neki meg az, ha megbízhat valakiben. Azt is hozzáteszi, hogy a hit vigasza, igen, igen... de a hit mégiscsak magánmeccs. Az Isten, akit Szőts István megmutat, elég kemény Isten. Milyen egy ilyen Istennel kettesben lenni?
Ami még lényeges szerinte, az a történet valódisága: olyan, mint egy életből vett anekdota, a mellékszereplőket, a film arcait pedig a forgatási helyszíneken szedte össze Szőts István. Ez is hozzájárul a zsenialitásához, meg a zene, a színészek és még sok minden más. – Mert ahhoz, hogy jó filmet csináljunk, nem elég Szőcs Géza! – általános derültség. Bereményinek magának kivételesen nem esik le rögtön a nyelvbotlás, másodpercek kellenek, mire rájön, hogy nem Szőts Istvánt mondott. És igen, ahhoz, hogy jó filmet csináljunk, nem biztos, hogy elég a bőséges vagy kevésbé bőséges vagy sokkal kevésbé bőséges kultúrfinanszírozás.
Hiába, Bereményi Géza olyan, mint szerinte minden jó film. Ha akarja, ha nem: tele van kulcsmondatokkal.
(Az Emberek a havason című film teljes egészében itt nézhető meg.)
